<-- 1 oldal ..... 3.oldal -->

Belefúttak, nem szólt, beleharaptak,
a csalfa mézillat miatt,
keserű volt, kiköpték, de a szájuk
egy kicsit keserű maradt,
keserű, mint réztrombita hangja,
mikor takarodóra zeng,
hazagondol a katona s pilláin
titkonsírt könny rezeg...

Lubickoltak tovább, kacagtak,
és kacagott rájuk a nap,
majd versenyeztek: ki tud tovább lenni
a víz alatt, a víz alatt...
így játsztak a nemléttel, a halállal,
hogy a lélekzős életet
annál jobban élvezzék, tágranyitva
szájukat-szemüket...

Oly jó megállni, visszanézni rájuk,
míg az idő továbbrohan,
lebukni mintegy víz alá, a múltba,
s ott élni vígan, boldogan,
mint egy kútbeli, szebb világban...
Üdíts, te hűvös, tiszta ár,
csodaforrás, letűnt kor, éber álom,
és eleven halál!...

Oly jó megállni, visszanézni rájuk,
látni közöttük magamat!
Óh, ha tudnám, hogy olyan lesz az is,
majd a sötét sírhant alatt,
ha is haboznék, mint mikor először
víz alá buktam, szememet
s orromat zárva, nem tartana vissza
senkisem engemet!

Majd megtudom, ha meg, valaha. Mostan
csak ezt tudom, hogy jó igen:
nem tudni semmit, csak azt, ami rég volt,
az élet anyaméhiben,
a gyermekkorban, hogy ragyog a nap,
csobog a víz és hull reánk,
torkában aranysárga porral, némán,
a trombitavirág.

HÍD, HOLT MEDER FÖLÖTT

Meghalt az ér, de holt medre fölött még
tátja sötét száját a híd,
mintha visszasóhajtaná a holt ér
tovafutott víg habjait.
Boltja még ép, de oktalan,
félkör marad a kör,
nem folytatja, mint rég, alant,
a csalfa víztükör.
Sár van alatta, pocsolya,
mit fukarul táplál az ég,
s közeli kút csorgatja véknyán
a híd alá fölös vizét.
Abból táplálja nagybelű
ágait egy bodzabokor.
Kacsák tocsognak a híg sárban
s fönn, a karfán egy gyermek lovagol,
ki, mint az a bodzabokor,
elkésve született.
Szegény gyermek: az ér halas vizében
sosem fürödhetett!...

ERDEI KALAND

Gulyás Pálnak

Nyár derekán az erdőt bújva,
hol hűvös ernyőt tartanak a
tölgyfák s a magasból rezgő
álomtallérok hullanak,
sugármagas tölgyek között,
mint ősi templom rejtekén,
jársz magad a levegőtenger
homályos, titkos fenekén;
rigó rikkant, pintyőke füttyent,
harkály kopácsol, gerle nyög;
szendereg elméd, de felébred
minden homályos ösztönöd;
ág reccsen-roppan, arra nézel,
megállsz, figyelsz önkéntelen;
félsz egy kicsit, pedig tudod hogy
nem környékez veszedelem;
a zaj iránt, a fák közül,
két szemet látsz merőn reád-
szegezve, két sötét szemet,
s egy orr sötét foltját alább,
egy okos, vad, állati arcot, -
magát az egész állatot,
a vörhenyes szőrzetű testet
csak féligmeddig láthatod;
tudod hogy őzbak, óvatos,
félénk őrszem, nem fenevad,
s akarod, hogy minél tovább
tartson a kedves, szép kaland;
állsz mozdulatlan, mint a fák,
mint egy erdőbetett szobor,
míg szíved az ártatlan állat
szívével egy dobon dobol;
nem is sejted, hogy megmoccantál,
szökik a bak, vágtat tovább;
körme alatt egyre halkabban
recseg a korhadt, száraz ág...

NYÁRI BORÚ

Ez már nem a tavasz borúja.
A tavasz régen tovaszállt:
első leveleiket sárgán
hullatják az akácafák.
Sárgán bocsátják el a szélben,
az esőben, holott az ősz,
az ősz sóhajt, az eljövendő,
nem a tavasz, a nyers, az ős.

Áznak a tarlók, az aranykeresztek
barnulnak, zörg a tengeri,
őszi virágok nyiladoznak,
s a kertek gyümölcsterhei
roskadoznak. Úgy száll a fecske,
a föld színén, mintha talán
búcsúzna, holnap útra kelne,
pedig korán lenne, korán.

Java még hátra van a nyárnak,
s éppen a legforróbb napok...
Elvonulnak ezek a felhők,
ezek az őszi bánatok,
virágzik még, másodszor is,
az akácafa, kiderül,
por lesz a sárból gyorsan s ittmarad
a fecske még el nem repül.

Csak az éj nyúlik, csak a csillag
hull egyre jobban odafenn.
Csak a barázdásarcú férfi
töpreng a múló életen.
Kikigyúl, mint a hulló csillag,
de lelohad hamarosan,
sóhajt, legyint, s ha tenni nem tud,
unja magát halálosan.

Tenni, tenni! Vagy menni, menni!
El, el, csak el, valahová,
tán, - mint a csillag,
le az égről -le a földről, a föld alá!
Kigyúlni, mint a hulló csillag,
utólszor és lehullani, -
egy asztagos nyáréjszakán,
a világot felgyújtani.

Meghalni egy halálos csókkal,
egy öleléssel... Szép halál:
mi más lehet az élet célja? -
Elmúlni szépen, mint a nyár,
lassan vagy gyorsan, így is, úgy is,
el kell mindennek múlnia.
Szebb egy marék por, hamu, mint egy
bebalzsamozott múmia...

Bocsásd el hát az ifjúságot,
s élj az idővel, fut a nyár,
élted nyara. Úgy élj, hogy jókor
jöjjön el érted a halál.
Akármikor jön, útrakészen
találjon. Volt elég időd, -
sújtson a villám, nem csalánt ér:
toronyhegyet és hegytetőt!

NYÁR ELÉ

Lombosodik az akácfa,
kivirágzik csakhamar.
Közeleg az érlelő nyár,
aranykalászaival.

Lesz valami állandóság,
nem ez a sok változás,
nem ez a sok kamasz újság,
ez a tarkabarka láz.

Megsűrűdik a fák lombja,
megritkulnak a dalok,
én is a tűnt ifjúságra
kevesebbet gondolok.

Annál többet a jelenre:
hogy használjam az időt,
gyarapítsák, takarítsak
a halálos tél előtt.

Örülök az új kenyérnek,
megvesz minden új gyümölcs.
A lázongó vad legényből
így lesz higgadtelmű bölcs.

Olyan jó lesz az őszt várni,
a sárguló levelet,
ahogy télen szoktam várni:
mikor lesz már kikelet.

Ritkán rikkant majd a rigó,
de a tücsök untalan
szól egyhangon, mint az élet,
ha fele már odavan.

Lesz virág is, hervasztóan
tűz bár a nap sugara,
napraforgó a határban,
és a kertben dália.

Sárga levél a zöldek közt,
barna hajam közt fehér...
Nem jöhet már semmi újság,
csak a nyár, az ősz, a tél.

Nem jöhet már semmi, semmi,
csak új tavasz, új világ,
és utánam, hűlt nyomomba,
új élet és ifjúság...

 <-- 1 oldal ..... 3.oldal -->