ANYAI SZÓ

Vertük a fecskefészkeket,
az istállóeresz alatt,
kínoztuk és csaptuk a földhöz
a kopasz fecskefiakat.
Nem hatottak meg a kifosztott
madarak sikongásai, -
játszottunk... Van-e különb játék,
mint életekkel játszani?...

Egy kis fecskét én hazavittem,
hogy anyámnak megmutatom. -
A szívemet cseréltem el
azon a végzetes napon,
az én ártatlanul kegyetlen,
öldöklő gyermekszívemet...
Anyám is jobban tette volna,
ha nem szült volna engemet!

Nem bántott, csak azt mondta, hogy
a fecske Isten madara,
s aki bántja, azt megveri
az Isten tüzes ostora.
Azt kérdezte: hogy esne nékem,
ha megfogna egy óriás,
s kitépné a két kezemet,
mikor nem is volnék hibás?...

Tanyasi játszótársaimnak
elmondtam: mit mondott anyám,
de félrelöktek. Nem fogott
rajtuk a jámbor tudomány.
Magam is maradtam, kis tudós,
egy játékommal kevesebb,
két kezem tisztább, mint a másé,
de a két szemem könnyesebb...

Mért is tanított jóra, szépre?
Mért nem mondta, hogy öld, csak öld,
ne sajnáld a kicsit, a gyengét,
mert az erőseké a Föld,
kiknek szívében nincs bűnbánat,
se irgalom, se kegyelem!...
Fegyverrel bírják a világot,
és énnekem nincs fegyverem.

Nincs fegyverem más, csak a szó,
és nem hallgat rám a világ,
nem hallja meg, hogy sikoltoznak
fiaik után az anyák.
Nem hallja, hogy siratja rablott
szerelmes a szerelmesét, -
egy neveletlen, óriás,
vad gyermek az emberiség.

Ki fékezi meg ezt a játszó,
gyilkos óriásgyereket?
Ki fogja égi tudományra
a durva népvezéreket? -
Anyai szó! Angyali szózat,
isteni fegyver, tüzesen
szállj szívről szívre, szájról szájra,
ne is némulj el sohasem!...

ÖRÖK ÚT

Falu alatt folyik a Séd,
malom tartja fel a vizét.
Állj meg patak, küzdj meg velem!...
S elkezdődik a küzdelem.

A kis folyó zúgolódik,
a nagy kerék forgolódik,
búzát őröl a malomkő,
s puha kenyér lesz a lisztből...

Falu alól falu alá,
malom alól malom alá,
folyik a Séd kanyarogva,
s dől a keréklapátokra.

Habbá törik, de nem áll meg.
Olyan mint egy makacs gyermek,
ki egy tündér álomképért
keresi a világvégét.

Más folyókkal elkeverve,
el is elér a tengerbe,
de ott sincsen nyugodalma:
vihar ott is felkavarja.

A hold ott is feldagasztja,
a part ott is megakasztja,
habbá törik a sziklákon, -
nem lehet úr a világon...

Haragjában a hajókat
hányja mint kis csónakokat.
Ki ismerne a kis Sédre,
mikor csapkod fel az égre?...

Hányja-veti vihar, orkán
jéggé fagy a föld két sarkán,
pára lesz Dél naphevében,
s bárányfelhő fenn az égen.

Bárányfelhő, esőfelhő...
Int a földről lombos erdő,
szomjas erdő, szomjas mező:
beh jó volna egy kis eső!...

Borul az ég arculatja,
szívét villám hasogatja,
meghasad a szánalomtul,
zápor könnye földre csordul.

Ég könnyét a föld beissza,
forrásvízként adja vissza.
A forrásból Séd lesz újra,
s elindul a régi útra...

Falu alatt folyik a Séd,
malom tartja fel a vizét. -
Állj meg patak, küzdj meg velem!…
Örök az út, a küzdelem...

ELÉG

Nekem az is elég, hogy megláthattalak,
megölelhettelek, megcsókolhattalak.

Nekem az is elég, hogy nagyon szeretlek,
nekem az is elég, hogy nem feledhetlek.

Nekem az is elég, hogy meghalok érted, -
elég tudni, hogy élsz: engem az is éltet.

Ennyivel egy jónak meg kell elégedni,
de lehet, hogy másnak a minden is semmi.

Nem elég hogy láthat, nem elég hogy hallhat,
veled együtt élhet, veled együtt halhat...

Kívánom hogy aki elszeret éntőlem,
úgy szeressen mintha egy volna énvélem, -

örüljön, hogy láthat, örüljön, hogy hallhat,
hogy meg is ölelhet, hogy meg is csókolhat!

RÓZSA

Benn vagyunk a télben,
az új esztendőben,
alszik még a hóvirág is
az alvó erdőben.

És a földnek még sok
nagy hóval adósa,
de az öreg Pilis alján
kinyílott a rózsa.

Kinyílott a rózsa,
ki a tulipán is,
kivirágzóit a kietlen
január napján is.

Nem az erdő szélén,
nem a kert földjében,-
faluszéli fehér házban,
anyja közelében.

Kivirágzott az én
szívemből-lelkemből,
nem is kellett hozzá egész
tizenkét esztendő.

Én vagyok a vén ősz,
a tél, a mogorva,
én az öreg Pilis felhős,
zuzmarás hegyorma.

S ő az én kis rózsám,
téli tulipánom,
bús szivemet vigasztaló,
egyetlen kislányom.

IBOLYA

Kinyílt a menny kék kapuja,
megjelent a kis ibolya.
Megjelent a nagyvárosban,
bejelenti, hogy tavasz van.

Minden sarkon belebotlok,
veszek végre egy kis csokrot.
Azt se másért, azért veszem:
szegény ember, hadd keressen...

Valahányszor megszagolom,
erdőn vagyok: azt gondolom,
délibábos mezőn, pusztán,
nem aszfaltos pesti utcán.

Beviszem egy kávéházba,
elémteszem egy pohárba,
s írok egy dalt, nem tintával, -
kék ibolya illatával.

Nem tintával, nem pennával,
szívem régi fájdalmával,
kék virággal, zöld levéllel, -
szívem örök szerelmével...

ŐK

Úgy mutatnám meg őt, a kútnál,
ahogy az alkonyatban áll,
szemét ernyőzve s néz, nézi,
hogy száll a Nap, hogy száll a nyár,
mellette két nehéz kannája,
áll sudáran és messzenéz,
mint árbocos hajón a sóvár,
szemhatárkémlő tengerész.

Túl, túl a tengersík határon
kalandozik tekintete,
amerre száll a Nap, amerre
száll a nyár s az ő élete,
az ő élete, az ő dolgos,
rabélete, pusztán-tanyán
eltöltött szép ideje. - így áll
előttem az én jó anyám.

Igy festeném meg, így faragnám
karcsú, magas szoborba őt,
anyámat, az asszonyt, a vállas,
csípős, derék fiúszülőt,
ki szült engemet hogy világra
vággyak mohón s apát-anyát
elhagyva fussak árkon-bokron
torony iránt, csillag iránt.

S úgy festeném meg, úgy faragnám
mellé apámat, ahogy őt, -
nézi, nézi a messzenéző,
a nagyravágyó lelkű nőt,
mint valami idegen asszonyt,
aki sosem volt az övé,
hat fia anyját, aki mégis
a világé, az Istené.

Így festeném meg, így faragnám
szoborba őket, én, fiok,
ki emléküktől elszakadni,
megszabadulni nem birok;
tőlük eredtem, tőlük csalt el
északi fény és délibáb,
hajnal és alkony s ők maradnak
számomra mégis a világ...