Tovább a 2. oldalra ->

REGGEL

Kulcsár Irmának

Egy szép reggelre gondolok
és mosolygok és meghalok...

Kéklett az ég, sütött a nap,
mentem sötét fenyők alatt.

Kezemet fogta jó apám.
Sárgarigó fütyölt a fán.

Sárgarigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó.

Hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek.

Sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át.

Fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan.

Hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép.

Hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét...

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.

Kék lesz az ég, ragyog a nap,
megyek sötét fenyők alatt.

Kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.

Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó.

De halni szebb és halni jobb…
S én mosolygok és meghalok.

TANÁCS TAVASZRA

Ha kitavaszodik,
és felszárad az út,
menjen amerre lát
mindenki, aki tud.

Menjen amerre lát,
üreskézzel gyalog,
amerre süt a nap,
amerre hold ragyog.

Induljon, aki tud,
menjen amerre lát,
egy kéklő hegy, vagy egy
fénylő csillag iránt...

Járt utakról is ő
legjobb lesz, ha letér. -
Forduljon vissza majd,
ha lehull a levél.

Ha majd esik a dér,
ha majd esik a hó.
Megtudja: mi a rossz!
Megtudja mi a jó!

AZ ELSŐ TÉL HAVA

Az első tél hava nem olvad el soha
Az első hó, mit észrevettem
gyermekkoromban s megszerettem, -
az első tél hava
nem olvad el soha!

Piros szánkóm a hóban csúszott,
én ültem benne, Laci húzott,
szépen sütött a nap
s én néztem a havat.

Az első téli szép emlékem
csillogó fehér hóra kéken
hull az eperfa-ág,
árnya - tündérvilág.

Volt azelőtt is tél? Fehér hó,
piros szán, kék árny... Ama korból
emlékem nem beszél...
A haláltól ki fél? -

Lesz azután is tél, fehér hó,
piros szán, árnyék, hóra hulló...
az első tél hava
nem olvad el soha...

GYÖNGYVIRÁG

Gyöngyvirágillat-fátylakat
lopkodnak a szelek.
A gyöngyvirágárus felé
egy ifjú közeleg.
A harmatos csokrokhoz ér
és lopva lehajol...
Az árus észre sem veszi:
milyen mélyet szagol.

Az árus észre sem veszi
s a tolvaj megy tovább,
szívében füttyös rengeteg
és füttye gyöngyvirág.
A füttye csupa gyöngyvirág,
madárdalos berek,
körötte adom és veszem,
sivatag emberek.

CSÓK

Őszutói este késő,
hull a csillag, mint az eső.
Hull a csillag, mégis tele,
telistele az ég vele..

Jön nagyapó a tanyáról,
gondolkodik a halálról.
Megáll egy kis ablak előtt,
kocog rajta, mint azelőtt.

Megy nagyanyó az ablakra,
a görbölőt hajtogatja,
a félszárnyat nyitja félig,
ősz cselédhez ahogy illik.

Unokájuk a kapuban,
egy legénnyel áll titokban.
Ölelkeznek, csókolóznak,
szétrebbennek, hallgatóznak...

Mit akar kend késő éjjel?
Mit akarnék, nyolcvan évvel?
Utoljára e világon,
adj egy csókot, holdvilágom!...

Felsikolt az ablak szárnya,
s mint valaha, sarkig tárva.
Nagyanyó meg kihajolva,
öreg párját úgy csókolja.

Sírva borul a vállára.
-Vigy magaddal, másvilágra!...
-Nem mehetünk oda együtt...
-Tán, ha Istent megkövetjük...

Virágzik a zúz a fára,
megy nagyapó a tanyára,
nagyanyó is a kisházba.
Esnek ágynak, forró lázba.

Mindakettő úgy elalszik,
szívükben a vér megalszik.
Megállanak Isten előtt,
mint főtiszteletes előtt.

Akartok-e üdvösséget?
Egymást immár megvessétek!
Szívesebben elkárhozunk,
csak még egyszer csókolózzunk

Ne féljetek, megbocsátok,
a szerelmet folytassátok:
két fiatal szívbe nosza,
térjetek a földre vissza!...

Teszik őket koporsóba,
útra viszik, utolsóra.
Mint valaha esketőre,
úgy mennek a temetőre.

Göröngyöt hajint utánuk
s csókra gondol unokájuk.
-Adj egy csókot, napvilágom,
úgysem adsz a másvilágon!...

Tovább a 2. oldalra ->