Az új munkám másnak ígérkezett, mint ami az előző volt. Már sok helyre feladtam a jelentkezésem. Sokszor voltam meghallgatáson. Ám mind hiába minden. Nehéz volt elhelyezkedni. Főként ilyenkor mikor válság is van. Lassan eljutsz oda, hogy már a fontos dolgokat is meg kell fontolnod melyik a legfontosabb. Nélkülözés és éhínség. Ez várt azokra, akik az alsóbb részekbe tartozzak, úgy mint én. Emlékszem apámra, mikor reggel elindultam. Azt mondta: - Lányom. Most egy új helyre mész. Higgy abban, hogy ezúttal minden jó lesz. Ám tudnod kell néha akkor is mosolyogni mikor nehéz és megaláznak.
A varos szívében leltem munkára. Egy hatalmas épületnél, ahol nap mint, nap döntöttek arról ki kap támogatást, ki kap munkát és ki az akinek segítenek vagy nem.
Amióta felvettek ide sohasem foglalkoztam a hely pontosabb nevével. Ez egy iroda volt, ami segítette a rászorulókat. Az első napom, elég elfogadható volt.
Aztán megértettem azt mit ért apám arra. Akkor is mosolyogjak, mikor nehéz. Sokszor, volt olyan, hogy elhordtak mindennek. Azért mert közösen a munkatársammal, megbeszéltük ki mennyi pénzt kap. Ha a port is elverik rajtad, ami nem is a te hibád, megtanulod, milyenek is tudnak lenni az emberek.
Ám visszatérve rám. Én mindig mosolygós ember voltam.
Ám ha tisztában vagy egy olyan dologgal, amit nem mindenkinek mondhatsz, el nem egészen fogod azt ugyan olyan, vagy mint a többi ember.
Az első munkahelyemen kezdődött. Egy egyszerű szolárium volt. Napi tizenkét óra. Jó mókának nézett ki. Volt időm tanulni, olvasni, tervezni. Akármi. Tizenkét óra sok, ha nem tudod magad teljesen lefoglalni. Egy nap. Valaki megjegyzett, a helynek nincs jó ereje. Rosszul érzi magát. Olyan mintha fojtogatták volna. Emlékszem meg is kérdeztek, hogyan bírok itt dolgozni. Egész nap betéved egy-pár ember. Nem éppen a legnagyobb forgalom, július végén. Aztán, idővel én is elkezdtem érezni. Kezdetben, azt hittem a húzat. Aztán a fura susogó hangok. Végül a legelső dolog, az volt mikor elmentem a mosdóba, bezárkóztam és valami erősen megnyomta az ajtót. Többször is. Az a gonosz kacaj. Ha éppen a műszakom végén lettem volna, valószínűleg hanyatt homlokon rohantam volna el, a boltból. Ám nem tehettem. Az volt az első nap, ami félelembe telt. Hangokat halottam. Éreztem, ahogy valami megérint. Remegve zártam be és arra gondoltam, bizonyára bekattantam. Biztos, sok ember azt gondolta volna, bizonyára megőrültem. Ráment az eszemre az a sok egyedül lét.
Ám aztán valahogy bekerültem egy boltba. Ott az eladó szinte rémült szemmel nézett rám. Akkor találkoztam életembe először az ezoterikus dolgokkal. A felső hatalommal. Mindent elmesélt. Hihetetlen volt. Ám mivel tudtam, amikor nem vagyok a boltban, anomális vagyok akár a többi ember, elkezdtem hinni ebben. Valaki istenben hisz. Én ebben kezdtem. A harmadik és negyedik látogatás után, el is lett magyarázza mi is az, ami miatt az történik velem, ami történik.
Valahogy, azok az emberek, kik a halál közelében voltak, megnyílik egy képessége. Akkoriban, régebben mindenkinek voltak. Ám az emberiség halad tával. Ezek eltűntek.
Nos, én éreztem a halottakat, éreztem a rosszat. Képes voltak, kapcsolatot teremteni velem, hisz érezték. Tudták, hogy érzem őket. Ehhez viszont az ismerősöm azt mondta két dolog kell. Az első, hogy egyedül legyek. Hisz ezen, lényeknek akkor a legnagyobb arcuk mikor egyedül vagy. Ám aztán. Ahogy egyre több időt jártam oda, és egyre többet voltam egyedül már akkor is voltak a hangok mikor vendégeim is voltak. Sőt. Hol az áram tűnt el, hol egy szolárium gép romlott el. Fura dolgok történtek. Mikor elment egy vendég a mosdóba elment az áram. Kampós akasztóval lehetett a mosdó ajtaját bezárni, de miután a vendég lehúzta hiába húztam, nem nyílt az ajtó. Félelem.
Igen, volt ilyen. Képzeld el a tudatott, ahogyan a vendéged, sikítozik, könyörög, dorombol, te húzod az ajtót, és nem nyílik és már te is sírsz, és könyörögsz, magadba kérlek, kérlek, történjen már valami.
Onnantól kezdve jobban eldurvultak a dolgok. Több vendégem közölte a hely átkozott, többen jelezték, hogy a hellyel van valami.
Végül, besokalltam és ott hagytam őket, azt mondtam elköltözzem, és teljességgel nem tudom már megoldani, hogy pontosan beérjek. Ez eleinte így is volt. Elköltözzem. Majd aztán ahova költöztem a családi dolgok úgy hozták meneküljek vissza. Haza. Ha az anyósoddal együtt élsz, aki szívből gyűlöl és pokollá akarja tenni az életed, akkor tudni fogod miről is beszélek.
Szóval így lettem valahogy munkanélküli és így kerültem vissza anyámékhoz.
Tisztában voltam vele ezekről a dolgokról nem beszélhettem. A barátom tudta és tisztában volt vele mik is voltak. Ő is meg volt győződve arról, hogy a hely ahol voltam, nem volt rendben.
Ám, hiába van egy társad, aki egyben a legjobb barátod, ha nem mindig tudtok találkozni.
Nem igazán tud kisegíteni, csak e-mailbe mindennap. Ám az email, olykor kevés.
Mivel fiatalok voltunk ő munka mellett eljárt focizni a fiúkkal. Ez kapcsolódás volt nekik.
Ám amikor kérdeztem, tudunk-e találkozni a válasza az, volt: - Kicsim tudod, hogy nincs annyi pénzed. - Vagy legtöbbször ezt mondta. - Kicsim, még haza kell mennem, pihenni, tanulni. Különben is mire kiérek, már mehetnék is haza. Nem akkora későn haza érni, másnap korán kelek jól tudod.
Ez volt az ára annak, hogy noha tudta valaki rólad, mi is az amiben benne vagy. Mert akár tetszik, akár nem érint engem.
Az a nap is egy ilyen volt mikor ő besétált az életembe. Aznap is egy elég nyúzott napom volt.
Előző két hónapban jött ki a rendelet, hogy az akinek háromnál több gyere van már nem kap támogatást. Nos, ezt próbáld meg finoman, elmagyarázni egy olyan nőnek, aki már az ötödikkel terhes és a negyediket meg éppen, a kezébe fogja a másik három meg iskolában van. Hát elhordva én mindenek, a jó édes anyámnak is. Persze nem én találtam ki ezt az egész szabályozást. Végül a nőt a biztonságiak vitték ki. Én úgy éreztem ebédszünet helyet megint levegőznöm kell. Ahogy ott ültem a padon nagyokat szippantva a levegőből, és próbáltam nem elkezdeni sírni a történeteken váratlanul megszólalt egy hang.
- Héj. Nem kéne így letörnöd.
Meglepődve kaptam fel a fejem, majd körbe néztem. Addigra már majdnem odaért.
- Úristen megijesztett! - Mondtam kissé megijedve.
- Kérlek, magázódjunk. - Ajánlotta fel. Bólintottam.
- Mi vagy te valamiféle macska, hogy ide surransz? - Morogtam. Megtöröltem a szemeim majd morcosan ránéztem.
- Ne ráncold a homlokod annyira nem áll jól. - Viccelt. Mire én kénytelen voltam elnevetni magam. Mintha a néném-hallottam volna. Ő cikizz ezzel mindig. - Meséld, már el mit keress itt egy ilyen lány? Szabad? - Kérdezte végül. Bólintottam leült a padra majd értetlenül rá néztem.
- Nem igazán értem mire gondolsz.
- Elmondom. - Mondta halkabban. - Ahogy néztelek a viselkedésből az jött le sok minden aggaszt. Különleges lelked van. Fura, hogy ilyen helyen dolgozol, egy ilyen jó adottsággal. Mondjuk ennyi erőből én is lehetnék máshol. - Ismét ejtett egy mosolyt én pedig próbáltam továbbra is értetlenül nézni, bár valami isten adta sugallat mást hittet el velem.
- Tudod, persze érzékeny vagyok. Túlságosan nyuszi és félénk és sokat veszek a szívemre. - kezdtem a magyarázkodást.
- Vannak néha olyan dolgok, amiket általában nem lát meg elsőre egy rendes ember. Nézzük csak. A medál a nyakadban, amit hordasz két dolgot, jelent. Az első. Nagy egyiptomi rajongó vagy ugyan akkor legbelül nagy farkas szerető. Ezt onnan gondolom, mert türkizes karpereced van, ami köztudott indián ékszer. A mintája is ezt sugallja, nos, ebből még nem találnám ki a farkasos mániádat ám a pénztálcád, ami itt van, a kis táskádba elrejti az igazságot. Van benne egy másik nyaklánc egy farkas medállal.
Ez teljesen megrémisztett. Minden, amit mondott igaz volt. Nem ismertem a férfit, a férfi viszont tökéletességgel tudott rólam mindent. Ekkor ejtett egy mosolyt.
- Na jó nem páráztatlak. Igazából sokszor megfordulok a ti osztályotokon. A pénzügy részen dolgozom, de most áthelyeztek hozzátok. Azt mondták keresselek meg téged. A farkasos lányt. Monitor képernyőn farkas van. Sokszor figyeltem rád, ám úgy látszik a munkád, leterhelt. Ne haragudj tényleg, hogy így megijesztelek. A nevem, Lew. Engem is érdekel az ezotéria meg a farkas mánia, meg ez az egész indiános dolog. Kérlek, ne haragudj. - Mondta bűnbánóan.
- Anila. Ám ezek után szerintem kár bemutatkoznom. - Mondtam neheztelve majd felálltam. Elég volt a hülyeségből mára.
- Miért félsz? - Kérdezte. Mikor megfordultam. Ránéztem.
- Nem szeretnék ezzel foglalkozni mikor még vár rám néhány ügyfél. - Biccentettem majd elmentem. Aznap már nem láttam. Fura volt az egész hozzá állása. Másnap mikor kezdtem reggel a főnököm közölte Lew mellettem fog dolgozni. Szuper szinte láttam magam előtt, ahogy kikészít még ő is.
Ám elég jól elvoltunk. Felvette a telefonokat én végeztem a szokásos dolgom. Néha bejött a munkatársam. Nem igen beszéltünk. Munka után fogtam magam, majd eljöttem. Fáradt voltam. A legtöbb nap, azzal telt, mikor hazaértem, lezuhanyoztam. Aztán friss melegítő ruha és email.
Végül a barátnőimmel beszéltem pár sort aztán alvás.
Durván így el is telt egy hét majd egy nap, - Éppen lelépő pozícióban voltam már a kapuban, mikor meghallottam Lew hangját.
- Anila! Várj kicsit. - Megállt és nagyokat fújt. - Jó kondiba vagy szó se róla. Elkísérhetlek egy darabig? - Biccentettem. Az út egy részéig nem nagyon beszéltünk majd mikor már kellő távolságra voltunk a melóhelytől úgy gondoltam felvázolom a dolgot.
- Figyelj. Nagyon, rendes vagy, hogy nem csinálsz nagyobb gondot nekem ám, előre szólok, nem tervezek a barátságon túl mást. Nem is hiszek ebben főleg addig, amíg úgymond a munkatársam vagy. Tudom, jól ez még két hétig lesz így, mert aztán, mivel beküldenek hozzánk egy újoncot, téged vagy visszahelyeznek az eredeti állásodba, vagy áthelyeznek más mellé. Minden esetre, ez egy olyan hely, ahol szeretnek pletykálni. Én pedig nem szeretném, ah ez-az kiszivárogna rólam, meg rólad.
- Félsz, a barátod miatt? - Kérdezte merev arctartással, és ugyan olyan hideg tekintettel bámult előre, ahogy én mentem.
- Nem. Ugyan már. Mr e-mail bajnok. Tiszta lelkifurdalást csinál, hogy őt pedig támogatott… persze szeretem. Ám legtöbbször, mikor egyedül ülök, és sírok. Nem a melóm miatt csak tudod, érzem azt a szar egyedüllétet. Akkor valahogy nincs előttem. Se az mennyire támogatott anyagilag, mennyire szeret és mennyire piszokul fontos vagyok neki. Nem. Egyszerűen jó ez a meló. Szeretem ezt a melót. Én magam is még csak nem rég óta vagyok itt. Ám nem szeretném magam újra munkanélküliként látni, mert mit tudom én valaki látott valamit, ami nem is igaz.
- Persze értem én. - Mondta nyugodtan. - Akkor barátok sem lehetünk?
Megálltam ránéztem, ő furán méregetett erre mind a ketten elnevettük magunkat. Vicces egy helyzet volt szós e róla. Én, mint aki éppen szakítani akarnék ő meg mint aki éppen barátkozni akar. Ám ha olyan helyen dolgozol, ahol a bolhából is elefántot csinálnak, akkor talán megérted a helyzetem.
- Ne haragudj. Lehet kicsit túlzottan féltem. - Mondtam neki. Totálégő helyzet.
- Látod. Én megmondtam. Félsz. Érthető. Mióta vagy itt? - Dobta fel a témát, majd folyattuk utunkat. Végül egy kis nyugis helyen a pad felé kanyarodott én követtem. A fa alá álltam ő meg leült a pad árnyékosabb részére.
- Szóval. Én még csak cirka egy éve leszek itt.
- Hamar beléd nevelték a dolgokat. - Ingatta a fejét. - Én öt éve.
- Ne! - Hüledeztem.
- De, bizony. - Bólintott. - Öt kerek éve. Az előző ennek köszönhetően kerültem ide, vagy is elköltöztem és idejutottam. Először kis kifutó voltam. Postára fuss ide, válts fel pénz, borítékolj, tedd ezt - tedd azt. Mindenes. Majd átkerültem oda ahol vagy te. Hát… miden elismerésem, hogy bírod csinálni idegőrlő. Ha nem adsz pénzt a családnak és elmagyarázod, az adott segély miért nem kerül a családnak és mindezt kinek köszönhető akkor is te leszel a szemét. Mikor adsz segélyt, mert jár akkor is szemét vagy, mert nem adtál többet. Akárhogy is nézem, mindig te fogod ki a gyengébb szálat, mindig te elszel a rossz.
- Na, látom volt benne részed. Így ahogy van egy az egybe igaz erre a munkára. - Mondtam őszintén.
- Azok, akik a munkanélküli helyen dolgozzak, felküldik hozzánk az embereket, a gyámügy meg mit tudom én milyen részlegre. Persze itt mindent elintézhetsz. Ha házat akarsz venni nem gond, intézzük, ha a gyereked problémás, nem gond, elintézzük, ha támogatás kell, elintézzük, csak ne legyen háromnál több porontyod. Mindent csinálunk. Még jó, hogy a bank részét nem.
- Apropó bank. - Vágta közbe. - A pénzügyön mi az isten van? - Ekkor ejtett egy mosolyt.
- Nos. Amikor az ipse, házat akar venni és le akarja foglalni és az adott ház nálunk szerepel, egyből ki tudja fizetni. Ezt pedig a pénzügyön intézheti el. Ha egy család kap támogatást, ha egy anyuka, aki éppen gyesen van, pénztámogatást kér, mind-mind nálunk intézhetik. Elég jó egy meló. Nyugis és egyrészt terhelő. Mást sem csinálsz, csak számolod azt a sok… pénzt. Egyrészt arra gondolva úristen mi mindent csinálhatnék, én ebből ehhez képes az én kis szerény fizetésem sehol sincs. Nem panaszkodom. Elég jól elvagyok. Egyedül élek, saját házam van, fizetik mindent, és még futja is egy kicsire. Bár javarészt spórolok. Sohasem lehet tudni. Azért, ilyenkor, nem ez van a fejedben.
- Még szép! Én is ezen gondolkoznék, azt hiszem... - vallottam be őszintén. - Na és az ezotéria?
Egy nap egy nő jött be, azt mondta ő nyitni szeretne egy boltot, ez jár egy csomó minden fontos papírral. Éppen ráértem elintézzem neki gyorsan. Mivel, ilyen rendes voltam, adott nekem, egy követ. Mondom neki: - Mondja. Mit csináljak ezzel a kaviccsal? - Erre persze ő annyit felelt. Ó kisfiam az szerencse kő. Szerencsét hozz. Tartsd, magadnál mikor kételyed van, mikor félsz vagy mikor úgy érzed kéne egy kis szerencse. Akár hiszed, akár nem. A kő bevált. Sokkal jobb lett minden. Jobb lett a munkám, több pénzt is kaptam, és a szakításomból is szépen kezdtem lelkileg helyre rázódni. Nos, jönnél a kérdéssel, miért szakítottam? - Bólintottam. Ő fújt egyet majd folytatta. - Érezted már azt, mikor először egy emberrel vagy, nem érzed csak idővel, hogy rossz… valahogy rossz hatással van rád. Nem csak rád. Aki körül veszi.
- Igen volt. A volt munkatársamnak az egyik ismerőse.
- Képzeld el, hogy ha a közelébe voltál. Mindegy mit csináltál, mit vettél. Ő elérte, hogy rosszul érezd magad. Sőt! Tovább megyek. Lelkifurdalást csinált azért, amiért te jót akartál neki. Gondoltam meglátogatom a nőt, akinek segítettem. A következőket kérdezte. _ Fiam hiszel a természetfelettiben?
- Én? – Kissé meglepődve kérdeztem.
- Tehát. Valamiért idejöttél. - Mondta határozottan. - Valami idevezérelt hozzám. - Végül elmondta a barátnőmön rossz lélek van, aki csak a hasznot keresi, ezzel nem csak azoknak tesz rosszat, akik a közelében vannak, hanem a lánnyal is. Megkérdezte mennyire szeretem. Akkor levehetném. - Fújt egyet majd folytatta. - Nem hittem ezekbe. Akkor még. Végül, hogy tanulság is legyen a dologba a számodra. Mivel nem kérdeztem meggy a dolgot, a barátnőm idegileg kikészített a mindenféle hülye vágyaival meg azzal, hogy semminek sem ö9rült aztán lapátra tetem. A következő hír az volt a nő elátkozott. Persze nem foglalkoztam vele. Majd kezdődött. Fura hangok. Neszek, motoszkálások. - Kirázott hideg. Ő bólintott. - Igen, igen. Elvoltam átkozza. Aztán, úgy három évvel ezelőtt t a nő leszedte rólam. Azóta hiszem, van értelme hinni ezekbe a dolgokba. Végül is röviden ennyi. - Nézett rám nyugodt tekintettel.
- Tudod, ha valakinek beszélek, az ezotériáról azt hiszi, bolond vagyok.
- Minden normális bolond, és senki sem normális. Erre tudod, mondanék valamit neked. Meghallgatod –Bólintottam. - Egyszer- kétszer anyám mindig próbált lékileg rám hatni. Most ezeket szeretném neked tovább adni az én tapasztalataimmal együtt. A negatív dologról csak ennyit mondanék. A rengeteg negatív behatás következtében meggyőződésévé vált, hogy az élet értelmetlen, hogy az ember létezésének nincs célja, hogy porszemek vagyunk csupán az idő szelében, a tér viharában. Viszont nem szabad feladnod. Mert az megadás lenne és az, ami megadásnak tűnik, az néha egyáltalán nem megadás. A lényeg az, ami a szívünkben van. Csak a szívünkkel láthatjuk tisztán, milyen az élet, csak így fogadhatjuk el és érthetjük meg, bármilyen fájdalmas legyen is ez. Mert ha nem fogadjuk el az életünket olyannak, amilyen, az sokkal, de sokkal nagyobb fájdalmat okoz.
Tudnod kell, én is nagyon jól tudom. Látom, érzem és tudom, mi van ott kint a sötétben. És rettegek tőle. Az embernek elvileg az ismeretlentől kéne félnie, de a tudatlanság is boldogít, ha a tudás ennyire rémisztő. Sokan átkozták a sötétséget, és kiderült, hogy hasznosabb gyertyát gyújtani a sötétségben, mint átkozni azt. Ám ettől még nem jelenti azt, azért mert más vagyok picit mint a többiek nem megyek ki egy nagyon sétálni, az este, hogy megnézésem a gyönyörű csillagokat. Élek a lámpa lehetőségével. - Ejtett egy vigyort. - Lehet félsz az emlékektől, a változástól. Ám nem kell. Az emlék pillangó, mely elrepül; hiába kapkodunk utána, szárnyainak a hamva se marad meg sokáig az ujjaink hegyén. Az emlékeink olyanok, mint az öreg fa gyökerei: mélyre nyúlnak és mindig táplálékot nyújtanak.
Mindent végig nézve ugyan akkor, ha jársz, kelsz, józanul kell maradnod. Mert ha elhagy bennünket a józanész, olyasmikre is képesek lehetünk, amiket más körülmények között el sem tudunk képzelni magunkról. Ezt viszont nem szabad engedni, hogy ennyire félelembe tartsanak a dolgok. Azt mondom, sírj, és élj, és ne szégyelld. Nem baj, ha kicsit más, vagy mint a többi. Ez így jó. Nem vagy őrült, se bolond. Te csak te vagy, egy lány, aki nem bulizik és lövi magát, hanem szellemeket lát és hal és megérzi a gonoszt. Miért lenne az egyik rosszabb a másiknál. Ha rám hallgatsz. Én inkább dumálok az elhunyt nagyfaterommal, minthogy lőjem magam. - Elmosolyodott, és ezek után a szép hosszú kimerítő lelki fröccs után nem arra gondoltam, hogy úristen ez megzakkant. Nem is arra, hogy talán egy költő veszett el benne. Hanem arra, héj! Ez a srác tud valamit. Vele érdemes jóban lenni. Már saját magamon is nevettem mikor visszagondoltam az első találkozásra.
- Mi az? - kérdezte kissé meglepődve végül. - Valamelyik része nem tetszett? Nem értesz egyet?
- Jaj, ne butáskodj. - Mondtam mosolyogva. - csak mg senki nem öntött így belém lelket. - mosolyogtam rá ő meglepődve nézett tovább. - Köszi, tényleg. Te is különleges vagy. - Mondtam őszintén. - Az első találkozásunk jutott eszembe. Majdnem felfaltalak mérgembe. - Vigyorogtam.
- Akkor jól éreztem. Ám legközelebb, ha lehet, ne küldj el. Jó? - Kérdezte nyugodt hanggal.
- Ne aggódj, megvárlak. - Néztem rá őszintén.
- Ne gondolj, arra miket terjesztgetnek, most ha ebből is azt terjesztik, hogy mi együtt járunk, eskü szólok a főnökömnek és állandóra átíratom magam hozzátok, hogy igazoljam – nem járunk...
- Köszi. - Bólintottam.
- Jaj, igen. A még -et kifelejtettem. - Vigyorgott.
- Én egyszer úgy elverlek! - Morogtam, és duzzogva karba tettem a kezem.
- Nehéz lesz, ha sokáig ott maradsz a fának neki támaszkodva, mint egy vár őr. - vetette fel kissé nevetséges helyzetem. Ekkor nagy trappolásokkal, megpróbáltam odébb taszigálni.
- Menj, már arrébb én nem ülök a napra.
- Hölgyem. Ez az én helyem. Ide van, téve a bérleti felirat csak éppen rajta seggelek. Ha kifizeti az esetleges seggparkolási díjat, ide engedem, amint kikormányzom a járművet, vagy is a hátsó felemet a padról. Addig innen nem mozdulok. - Akaratlanul is elkezdtem hahotázni a poénjaitól miközben, tovább tuszkoltam.
- Ne... Ne csináld már. - Erre, persze ahogy megfogta a kezem, elvesztettem az egyensúlyom és egyesen az ölébe huppantam. Naná, valami ismerősének is éppen akkor kellet arra elmennie.
- Lew?
Fel akartam pattanni az öléből, de ott marasztalt a kezeivel és továbbra is jót mosolygott a csávóra.
- Alia. Ő Tod. Tod, Alia. Nagyon kedves csaj. Bár néha van némi összetűzésünk ezúttal a paddal.
- Nem elég nagy a hely mi? - Vigyorgott.
- Nem. Alia. Tod egy igen régi cimborám. Ő egy irodában melózik. Jó messze a mi cégünktől nem kell félned.
- Kösz azért elengedhetnél. - Morogtam.
- Tessék.- engedett én pedig ekkor felálltam és kissé kínos arcot vágva arrébb léptem.
- Na, te kaszanova. Megint kit cserkészel be? - Kacsintott Tod, Lewre.
- Én nem. A hölgynek van barátja én csak szórakoztató társulatból vagyok. - Vigyorgott.
- Igazából nekem mennem kell Tod. Ne haragudj. Majd máskor dumálunk. - Hadartam majd elmentem onnan.
Otthon fáradtan dőltem el a kádamba. Persze ismét egy szokásos unalmas egyedül létre gondolhattam. Hétfő némi galibával indult. A főnököm megjelent aztán ennyit mondott.
- Alia, áthelyeztettem. Nagyon húzza meg magát és örüljön, hogy csak így teszek. - Mondta pattogva.
- Még is miért mit csináltam? - Fakadtam ki.
- Kikezdtél az egyik munkatársaddal. Azt, hogy mit csinálsz munka után, mosom kezeim, de legalább úgy csinálnád, hogy hozzánk nem jut el.
- Mi? - Hüledeztem. - Tessék, itta kép. - Ekkor mutatott egy képet, amin éppen Lew ölébe ülök.
- Még is kicsoda?
- Valami Tod fazon. Nos, most örülj neki. Nyugisabb helyre kerülsz innen jó messze. Na, jó napot itt a levél induljon. - Kezembe nyomta a papírt én meg kikerekedett szemmel, köpni - Nyelni nem tudtam. Olyan mérges voltam, azt hittem megkopasztom Lewet.
Ha másoknak tanács kéne, azt mondanám, az én helyembe nem árt néha megtartani a távolságot, és ha még is megtörténne az ami veled, akkor az illetőnek a fejét nem árt néha szóban megmosni.
Bár ugye abban az állapotban szívem szerint a lehető legmesszebb elküldtem volna őt.
Innentől kezdve nem igen történt más érdekesebb dolog. A napok unalmasan teltek, és itt az irodában nem igen volt lég kondi se, csak ablak. Néha jól esett a friss szellő munka közben… de, ha állt a levegő örülhettem, ha nem lettem rosszul.
AJÁNLOM AZ OLDALT
