Az emberiség bástyája

A bálterem hatalmas, arany cirádákkal ékesített ajtaja pont akkor nyílt ki, amikor a kék bolygó szinte teljesen betöltötte az eget, világos nappalt varázsolva az éjszakából.

- Csak tessék, csak tessék, hölgyeim és uraim! - kiabálta a küszöbről egy cifra, vérvörös ruhát viselő kis komornyik, szócsővel a kezében. - A mai bál színe a piros!

Mintegy végszóra a megtermett szolgák hatalmasat vágtak a kétoldalt elhelyezett gongokra, ezzel hivatalosan is megnyitva a báli szezon hatodik mulatságát. A tömeg, cifra, piros ruhába öltözött nemesurak és feleségeik, leányaik, fiaik, megindult befelé, a szépen metszett üvegcsillárokkal, tömör tölgyfa asztalokkal, ősi páncélokkal és lélegzetelállító festményekkel díszített bálterembe.

Az ajtónál álló őrök mindenkit gondosan végigmértek, meghívót viszont senkitől sem kértek. Aki megengedheti magának, hogy a hatodik mulatságon is részt vegyen, annak már nincs szüksége ilyesmire ahhoz, hogy beengedjék egy mulatságra: jelenléte sokkal inkább kitüntetés, a legtöbben örülnek, ha egy ilyen magas körökben mozgó valaki meglátogatja az összejövetelüket. A fegyveres harcosok sokkal inkább a ruhák minőségére és színére figyeltek. A báli szezon kilenc mulatságának mindegyikéhez külön tradicionális szín tartozott, aki nem ilyet viselt, az nem léphetett be a cifra bálterembe, legyen bármilyen magasan.

- Hölgyeim és uraim, kérem, keressék meg az első táncpartnerüket! - rendelkezett a Bálmester a terem közepére kiállított emelvényről. - A nyitótánc tíz perc múlva kezdődik!

- Mindjárt itt az idő, érsek úr!

- Tudom, fiam, tudom!

- Lenne egy kérdésem engedelmével.

- Mondjad csak!

- Honnan fogjuk őket megismerni?

- Az ilyen kurafiak mindig is imádták a feltűnést, fiam! Ne aggódj, ha eljön az idő szinte kívánkozni fognak a fegyvered csövére.

Az érsek kurtán, rekedten nevetett fel, majd ismét a lenti tömegre koncentrált. Durva szövésű, fekete ruhájával, vasalt csizmájával és az oldaláról lelógó két Desert Eagel pisztollyal alaposan kilógott volna a pirosba öltözött emberek közül, de itt fent az erkélyen senki sem figyelt fel rá.

- Elnézést, uram, hogy megint akadékoskodom, de mégis, mikor jönnek?

Az érsek mögött álló ministráns ha lehet még furcsább látványt nyújtott mint társa. Bő ruhája és az arca elé lógatott kendő szinte lehetetlenné tette a neme meghatározását, és kissé fásult hangja sem sokat segített. Hátára az előírásoknak megfelelően géppisztolyt szíjazott, amivel könnyűszerrel megtudta védeni az érseket a tömegtől, amíg az a legnagyobb kihívást jelentő ellenfélre koncentrál.

- A nyitótánc felénél, pontosan éjfél előtt három perccel. Mint mondtam színpadias dögök ezek. Te még nem tudhatod, de százhúsz évvel ezelőtt pont ekkor, 1963. január 5-én gyulladt fel az ég Washington felett. Két perc múlva már az egész világ láthatta jövendő végzetét.

- Bocsásson meg, mester, de én még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen történeteket halljak! - ellenkezett udvariasságból a ministráns. - Elég, ha kiejtem Azoknak a nevét, máris eszemet vesztem az elmémre nehezedő borzalomtól.

- Hülyeség! - Legyintett az érsek bal kezével, amire egy olcsó, Kínában gyártott digitális órát szíjazott: a Menekülés előtti egyik utolsó technológiai vívmányt ami immár az Elveszett Tudások népes lajstromát gyarapította. - Fiam, pár hónap, és te is megkapod a papoknak járó bíborövet. Jogod van tudni, mi is történt a Földön a ködös múltban. Én ott voltam. Saját szememmel láthattam az égen elharapódzó lángokat, az emberek tízezreit, akik egyik pillanatról a másikra élettelenül estek össze, és végül a Hajókat, amik biztonságban idehoztak minket halódó bolygónkról. Immár eljött az ideje, hogy te is megtapasztald ezeket az élményeket, hogy ha eljön az idő, tudásodat át tudjad adni a következő generációnak.

- Megtisztel, mester.

- Remélem is, fiam. És nagyon kérlek, ne akard, hogy bármit is kétszer mondjak! - Aaz érsek arcán keserű grimasz futott át. - Még nekem sem könnyű visszaemlékezni azokra az időkre. Tehát, kezdjük azzal, amit már te is tudsz: az Égi Tűzzel. Ez a jelenség ugye 1963. január 5-én söpört végig a világon, kicsivel több mint két perc alatt. A hatása gyönyörű, csodálatos és egyben félelemkeltő is volt. Te, aki nem láttad a saját két szemeddel fel sem tudod fogni, nekem viszont beleégett az agyamba a kép, ahogy az addig békés, felhőtlen kékség hirtelen fortyogó pirosba csap át. A meteorológusok és tudósok persze próbáltak mindenféle magyarázatot adni a dologra, mégis az a félőrült chilei lelkész találta fején a szöget, aki azt üvöltözte: „Felgyulladt a Mennyország, az apokalipszis elkezdődött.” Na persze akkor még mindenki egy bolondnak tartotta, pedig a színtiszta igazat beszélte: a Véres Pentád tagjai akkor érkeztek meg a Földre.

- A Véres Pentád? Bocsásson meg tudatlanságomért, mester, de még sosem hallottam ilyen nevű csoportról.

- Te eddig csak Ellenségként vagy Azokként hivatkozhattál rájuk, de itt az idő, hogy a nevükön nevezzem őket. Persze nem az eredetin, hiszen abba a Szentszék szerint még az én elmém is beleroppanna, pusztán az egyház által elfogadotton. Mint a nevük is mutatja, öten vannak, közülük a leggyengébb pedig az Árnyak Hölgye. Ne tévesszen meg a megnevezés, ebben a démonban semmi nőies vagy vonzó nincs, pusztán annyira eltér másik négy társától, hogy az egyház őt nőstényként azonosította. Noha ő a leggyengébb, mégis egy csapásával a porba sújtotta Michael arkangyalt, így őt alábecsülni végzetes és szerfelett ostoba hiba.

- Értem, mester.

- A negyedik a Vér Atyja, minden vámpírok legerősebbje, aki félisteni magasságokba emelkedett, senki sem tudja, hogyan. Az Égi Tűz idején még inkább a háttérbe húzódott, de a Földön dúló háborúban az általa megrontott halandók voltak a Véres Pentád seregének legrettegettebb harcosai.

- A Vörös Légiók?

- Pontosan, de kérlek ne szakíts folyton félbe! Így sosem fogunk a végére érni.

- Értettem, mester!

- Szóval, a Véres Pentád maradék három tagja között már szinte lehetetlen erősségi sorrendet felállítani. Ott van a Harsonák Követe, ez az ezerfejű, ezerkarú szörnyeteg, akit sokan a Végítélet Harsonáival is azonosítanak. A Szentszék még vizsgálja a feltevés valóságtartalmát, viszont egy dolog tény: Ő fújta átkos hangszereit az Égi Tűz, a Föld lerohanása, és a Hajók tövében lezajló végső csata előtt is. Sokáig a Pentád vezérének tartották, ám a Káosz Szarvasa hamarosan letaszította trónjáról. Ez a lény maga a förtelem, a pulzálás, az örök változás élteti, hívei a kiszámíthatatlan taktikájukról és tömeges öngyilkos rohamaikról voltak hírhedtek a háború alatt.

Az érsek egy gyors pillantással ismét felmérte az alant táncoló párokat, majd miután továbbra sem talált semmi gyanúsat ott folytatta az oktató monológot, ahol abbahagyta.

- Legutoljára hagytam a Véres Pentád legfélelmetesebb, legmegfoghatatlanabb, legmegkerülhetetlenebb, legerősebb tagját, az Ezerarcú Idegent. Ő az, aki nem vett részt a Mennyország elpusztításában, hívei száma pedig eltörpül a másik négy hadseregének nagysága mellett, mégis az egyik legtöbbet tette a földi civilizáció bukásáért. Hívei ott vannak minden közösségben, kigyomlálni őket lehetetlen: mindig az adott közeg legelvetemültebb tagja válik az Ezerarcú Idegen szektájának követőjévé. Ha egy csapatnyi tolvaj és haramia él együtt, akkor csak az, aki a legnagyobb bűnt követte el közülük, viszont két szentéletű remete közül is az egyik biztosan a Véres Pentád legnagyobbját szolgálja.

- Ez borzalmas, mester! - fakadt ki a ministráns, aki egészen eddig némán tűrte a szavakban rejtőző iszonyatot. - Ezek szerint itt a bálteremben is táncol egy az ellenség hívei közül?

- Így is mondhatjuk - Az érsek viharverte ábrázatán a mosoly árnyéka futott át. - Bár kötve hiszem, hogy a bálterem jelen pillanatban megfelel egy közösségnek. Én inkább az egész város lakosságát górcső alá venném, ha az Ezerarcú Idegen hívét keresném.

- Bocsásson meg elhamarkodott következtetésemért, mester! - Hajtott fejet a ministráns, kifejezve, hogy elismeri tévedését.

- Nem tesz semmit, fiam, de most már haladnék tovább. Mindjárt lejár az időnk, és a történet nagy rész még hátravan. Bár... így jobban belegondolva, nektek már tanították a húsz évig tartó háborút, vagy tévedek?

- Nem, mester.

- Nagyszerű! Akkor kevesebbet kell beszélnem azokról a szörnyű eseményekről, melyeknek akkor és ott szemtanúja voltam. Azt nyilván tudod, hogy a húsz évig tartó háború pontosan két évvel és két hónappal az Égi Tűz megjelenése után kezdődött, egy három napig tartó, félelmetes kürtszóval, ami a Mennyország elestét jelentette. Ezután a Véres Pentád híveinek hordája ellepte és felperzselte a nagyobb városokat, katonai központokat, kutatólaborokat, bármit, ami az ellenállást segítette. Az emberiség pár hét alatt kipusztult volna, ha az Ellenség nem végez hiányos munkát odafent: Az Úr négy arkangyala túlélte a mészárlást, és a földre szállt, segíteni az embereken, változó eredményekkel. Michaelt, mint már mondtam, megérkezése után pár perccel megtalálta és kettéhasította az Árnyak Hölgye, de Rafael például az utolsó leheletéig védte a Hajókat, egymaga több millió fanatikust tartóztatva fel addig, amíg azok elrajtoltak.

Az érsek itt újabb szünetet tartott, amíg kitörölt egy könnycseppet a szeméből, csak utána folytatta.

- Elnézést az elérzékenyülésért, fiam, azonban meg kell értened. Én is ott voltam, láttam, ahogy a fényaura övezte gigászi alak ott áll a sötétség fekete és vérvörös áradatában, és végül láttam, ahogy ezt a hatalmas hőst egyszerűen darabokra tépik végtelen számban előözönlő ellenségei, pont egy szívdobbanással azután, hogy a Hajók elindították hatalmas hajtóműveiket. Mindenki, aki csak látta ezt a tragédiát, beleértve engem is, egészen addig sírt ezek után, amíg ki nem száradtak a könnycsatornái. Bizony, Rafael magasztos mártírhalált halt, de társa, Gabriel, ha lehet még őt is felülmúlta. Az ő ideje akkor jött el, amikor a Hajók megérkeztek a Holdra: összes erejét felhasználva pár pillanat alatt a mai képére formálta a flórát és faunát, hogy le tudjunk itt telepedni és mindent újrakezdeni. Ez a hihetetlen erejű csoda végül őt magát is elemésztette, de végzete nem volt hiábavaló, mint ahogy azt te is láthatod. A Holdon immár százhúsz éve élünk viszonylag békés, boldog életet.

- És Uriel, mester? - kíváncsiskodott a ministráns. - Azt mondta, négy arkangyal élte túl a Mennyország elpusztulását, most mégis csak hármat sorolt fel.

- Uriel egyszerűen eltűnt. A Földre még megérkezett, nemsokkal később viszont elszakadt három másik társától, és azóta sem látta senki. Egyes feltételezések szerint amint a boldogság megszűnt a Földön ő is kifakult a valóságból, ezen nézeteket viszont a Szentszék eretneknek bélyegezte, így jelenleg fogalmunk sincs a negyedik arkangyal sorsáról. Egy azonban biztos...

Az érsek már sosem fejezhette be mondandóját, ebben a pillanatban ugyanis hangos dörejjel ismét kivágódott a bálterem ajtaja, hogy utat adjon egy tetőtől talpig feketébe öltözött párnak. Az őrök elképedve nézték a belépőket, egyik sem próbálta megállítani őket, ahogy eszeveszett, kaotikus táncba kezdtek a vörös ruhás tömegben. A ruhájukból áradó elmúlás szagát még az erkélyen is érezni lehetett, a rothadó selyemből pedig megfakult, összeaszott rózsák hullottak a makulátlan márványpadlóra.

- Ugye megmondtam, hogy ezek az istentelen szörnyszülöttek imádják a feltűnést - morogta mintegy magának az érsek, majd előrántotta pisztolyait, célzott és lőtt.

A két Desert Eagel dörrenésével egy időben mintha hallotta volna a ministráns rémült kiáltását, ám már akkor sem léphetett volna közbe, ha akar. A két robbanólőszer elhagyta a fegyverek csövét, és halálos pontossággal csapódott be a célpontokba. Az egyik feketeruhásnak a feje nyílt szét érett dinnyeként, szürke agyvelővel hintve meg a közeli párok ruháját, míg a másiknak a szíve szűnt meg létezni, a felsőtestének bal oldalával együtt. A testek megvonaglottak, majd a hirtelen beállt csöndben tisztán kivehető nedves toccsanással a földre zuhantak.

- Mester... - A halálra vált ministráns első próbálkozásra csak ennyit tudott kinyögni, de másodszorra már összeszedte magát. - Mester, az a herceg és kedves felesége volt. Talán nem tudja, hogy a hatodik bál a megújulást jelképezi? A tradicionális program értelmében az uralkodópár az utolsó tánc végén letépi magáról a régi időket jelképező fekete ruhát, és új vöröset vesz fel helyette.

- Értem. Ha már így alakult, lássuk, mit lehet kihozni a helyzetből! - Az érsek elvigyorodott, kivillantva hegyesre reszelt, néhol vasalt fogsorát, majd az erkély széléhez lépett, és kettőt a levegőbe lőtt, hogy magára vonja az odalent lévők figyelmét. - Város legelőkelőbb polgárai, figyelmezzetek rám! - Hangja parancsolóan dörgött, könnyűszerrel betöltötte az egész helyiséget. - Mint láthatjátok, régi uralkodótok halott, mert nem volt érdemes az életre! És szerintetek mennyire erős az a rend, az az isten, aki még egy nyomorult ólomdarabtól sem tudja megvédeni híveit? De ne féljetek! Mostantól én vezetlek titeket a helyes irányba. Mostantól az Ezerarcú Idegen vigyázó szeme követi majd lépteiteket, mindössze annyit kell tennetek érte, hogy megtagadjátok eddigi hamis isteneteket! Köves...

Az érsek rögtön elhallgatott, amint megérezte ministránsa kezét a vállán. A fekete köpenyes alak közvetlen mögötte állt, jobbját az ő bal vállán nyugtatva. Nem szorította meg az ízületet, mégis kellemetlen érzés volt. Az érsek már nyitotta volna száját, hogy kérdőre vonja társát, ám az megelőzte.

- Árnyakba fulladt, hitvány lélek! - hangja olyan szelíden csendült, mintha csak egy pár éves kislányhoz beszélt volna. - Még mindig kapálódzol? Hát nem érzed, hogy métely rágta szíved már rég leállt?

Az érsek szemei kiguvadtak, ahogy maga is megérezte a mellkasa bal oldalában támadt hirtelen ürességet. Szíve nem egyszerűen leállt a vér pumpálásával a ministráns érintésére, valósággal porrá omlott. Az Ezerarcú Idegen híve összeszedte utolsó erejét, és elsuttogta legyőzője nevét a néma csendbe, mielőtt összeesett volna:

- Uriel...