Hol volt, hol nem volt, a négyszögletű kerek erdő vénséges fáin túl, Artemisz várának bomladozó falai mögött tartották a bált, mi sohasem ért véget. E bál más volt mint a többi mulatság, táncosai fehér ruhába bújtatott boldog ifjak és leányok voltak, s angyaltáncot jártak.

Mi is ott táncolunk, hófehér ruhába vígan örvendve egymást csókba zárva. Majd elhagysz… Most mással táncolsz, falod ajkait, engem elhagyva őt zárod karjaidba. Nem figyelek, nem érdekel, hogy tekeregsz kezei közt, s hagyod el őt, kezem fényes késre siklik, s lám, a fiú fehér ruháját vörös rózsák lepik el. Majd utána a tied is. S már nem nevetsz oly bájosan, csalárdan, mint eddig nevettél.

Így táncoltál te bájos angyallány, eme baljós éjszakán. A hold sütötte lépteid minden nyomát. De te már nem láttál semmit, elvakítottak a nyíló vörös rózsák.