Már vagy egy év telt, mióta az a rendőr bekopogott, és közölte a hírt. Közölte, hogy Lia egy autóbaleset során életét vesztette. Miközben ezt mondta, arcának egy izma sem rezdült. Még időt sem hagyott, hogy az információ eljusson a tudatáig, közölte, hogy a biztonság kedvéért azonosítani kell a holtestet.

Lia bőre olyan halvány volt, mint még soha. Fekete haja fakón terült szét az arca körül, akár egy sötét glória. Arcvonásai nyugodtak voltak. Kétség sem fért hozzá. Ő volt az, aki ott feküdt a hideg fémasztalon.

A napok lassan teltek. Képtelen volt elhinni, hogy ez velük megtörténhetett. Mikor nap mint nap hazaért a munkából, minden olyan másnak tűnt. A bútorok, a képek, a szőnyeg ugyanott állt, mégis minden teljesen más volt. Hiányzott hangjának csengése, mikor nevetett, hiányzott a lágy csók, amivel köszöntötte. Minden olyan üres és elhagyatott volt.

Éjszaka, mikor rémálmai nem hagyták nyugodni, az ő arcát látta a sötétben, az ő illatát érezte a szobában. De Lia már nem volt vele. Az élete hirtelen értelmetlenné és fölöslegessé vált. Mintha ő maga is meghalt volna abban az autóban. Mert Lia a része volt, ami nélkül nem tudott létezni.

Képtelen volt elfogadni ezt a tényt. Így jutott el végül idáig. A legképtelenebb és legostobább lépésig. Nem hitt Istenben, sem a Sátánban. Abban viszont biztos volt, hogy a Halál létezik. Léteznie kellett. Másként nem megy. Meg kell próbálni megidézni magát a Halált.

Már minden hozzávalót megszerzett. Minden ott hevert az asztalon. A szárított növényeket belemorzsolta egy tálba, majd meggyújtotta a közelében álló gyertyákat. Lángjuk megvilágította a remegő kezében tartott sárgás lapot. Hangosan olvasni kezdte a latin szavakat, miközben megfogta az egyik gyertyát és a növényekkel teli edénybe süllyesztette lángját. A tűz gyorsan terjedt a száraz maradványokon, s mire a szöveg végére ért a rózsából is csak hamu maradt.

Most kell megjelennie. Mindjárt itt lesz. Körbenézett a kis pincében, de ott nem változott semmi. Senki nem jött be és senki nem ment ki. Számított erre. Gondolta, hogy nem fog megjelenni, de mégis csalódott volt. Újabb sikertelen próbálkozás Lia visszahozására.

Megfordult és elindult a lépcső felé, hogy a földszinten újabb könyveket olvasson el a természetfeletti dolgokról. Bal lába már a lépcső első fokán állt, mikor úgy érezte, mintha minden ereje elhagyná. Két kézzel kellett megkapaszkodnia a korlátban, hogy ne essen el. Izmai elgyengültek, a levegőt csak nehezen, sípolva tudta venni.

Nagyon lassan visszafordult. A helyiség végében egy férfi állt, pontosan az asztal mellett. Fekete öltönyt, fekete inget, fekete nyakkendőt viselt. Még a hátrafésült haja is fekete volt. Elegáns megjelenésével pontosan úgy nézett ki, mint egy üzletember.

A lépcsőnél álló Tom nem bírta tovább, és leroskadt a harmadik fokra.

- Te még élsz. – állapította meg a férfi. Hangja olyan volt, mintha a táblán húzta volna végig a körmét, amitől az embert kirázta a hideg.

Tom nem tudott megszólalni, ezért csak a fejét rázta.

- Akkor mégis miért hívtál?

- Mert… - természetellenesen magasan, vékonyan kezdte a mondatot, ezért megköszörülte a torkát, és csak aztán folytatta – keresek valakit, aki már meghalt.

A férfi elnevette magát, ami inkább hasonlított az üvegcserepek összetörésére.

- Aki már meghalt? És mégis minek keresed, ha már nincs köztetek?

- Vissza akarom hozni őt. A neve Lia, és egy éve halt meg egy autóbalesetben.

- Szóval egy lány, igaz? – húzódott gúnyosan mosolyra a szája – Szép is a szerelem… azt mondják. Emlékszem ám rá. Különösen makacs lélek volt. Nem akart átkelni. – csevegett a férfi, miközben elkezdett fel-alá járkálni, majd halkan folytatta. – Nem is tudott volna.

- Akkor még mindig itt van? Találkozhatok vele? – kérdezte Tom egyre jobban reménykedve.

A férfi ránézett, és végiggondolta a helyzetet. Általában nem engedné meg a dolgot, de ez az ember megidézte őt azért, hogy találkozhasson a lánnyal. De még le kell tesztelnie a fiút.

- Te félsz tőlem? – kérdezte hirtelen.

Tom először azt akarta mondani, hogy nem, de rájött, hogy ez hazugság lenne. Félt amiatt, amit érzett. Félt attól, hogy nem fog tudni többet felkelni a lépcsőről.

- Igen.

- Helyes. Akkor remélem tőle is fogsz. De jegyezd meg, ha egyszer megérint a halál szele – fenyegetően közelebb sétált Tomhoz, és felé nyújtotta a kezét, de mielőtt még hozzáért volna, megállt. – nincs visszaút.

A kezét visszahúzta és hátat fordított neki, úgy folytatta.

- Holnap ugyanitt, ugyanekkor. Lia itt lesz.

Tom érezte, amint teste könnyebb lesz, izmaiba visszatér az élet. Pontosan úgy érezte magát, mint mielőtt a Halál betette volna a lábát a pincébe. Nem. Jobban érezte magát. Új érzés kelt életre benne. A remény. Végre először, a baleset óta várta a másnapot. Várta, hogy újra lássa Liát.

A nap csigalassúsággal telt. A pincér lassan hozta ki az ebédet, az ügyfelek sokáig hagyták csörögni a telefont. Úgy tűnt, mintha minden ellene dolgozna. Mintha minden csak halogatni akarná a találkozást.

Már egy órával előbb lent volt a találkozóhelyen. A lépcsőn ült és a falon lévő órát figyelte. Tik-tak, tik-tak. A másodpercmutató elért a tizenkettesig, majd folytatta útját az egyes felé. Eközben a kis- és nagymutató rendíthetetlenül állt egyhelyben. Mintha sosem akarna továbbhaladni.

Becsukta a szemét és Liára gondolt, hogy kiűzze a fejéből az óra idegesítő kattogását. Visszaemlékezett az első alkalomra, amikor találkoztak. Lia éppen telefonált, bal kezében pedig kávét tartott. Egy elegáns fehér blúz és egy virágmintás szoknya volt rajta. Tom nem figyelte merre megy, így összeütköztek és a fekete ital a lány felsőjén végezte. A férfi természetesen bocsánatkérések hadát indította el, ám sok nővel ellentétben Lia mindvégig nyugodt maradt. Tomra mosolygott és azt mondta: „Azt hiszem, meg kell hívnia egy kávéra.” Órákon át beszélgettek a világ legkülönfélébb dolgairól. Könyvekről, filmekről, történelemről, saját magukról.

Az emlékkép hirtelen szertefoszlott és sötét ürességet hagyott maga mögött. Fáradtnak és gyengének érezte magát. Nem volt olyan erős, mint mikor a Halál jelent meg, de arra az érzésre hasonlított. Tudta. Még fel sem kellett néznie. Megérkezett. Biztos volt benne, hogy itt van. Lia itt van a pincében.

Szemét óvatosan kinyitotta. A lány valóban ott állt a kicsi asztal mellett. Nem változott semmit. Ugyanaz a gyönyörű, fekete haj, az a rejtélyes, barna szem, a csábító ajkak, a lágy, fehér bőr. A fekete szövetnadrág és a hozzá illő, fekete blúz kiemelte kecses vonalait. A férfi nem mert megszólalni, sem felállni. Félt attól, hogy ez csak egy illúzió és nem akarta, hogy eltűnjön.

- Nem lenne szabad találkoznunk. – Liát nem izgatta Tom félelme. Hangjában ott bujkált a sóvárgás mellett a félelem is. – Ez természetellenes.

- Hiányoztál. – Tom erőt vett a fáradtságán és felállt. Megpróbált a lány felé közelíteni, de ő ijedten hátrált az asztal mögé.

- Nem érintkezhet a két oldal. – figyelmeztette a férfit, bár úgy tűnt, ezt magának is el kell ismételnie.

Csend ereszkedett kettejük közé. Lia végigmérte a férfit. Megváltozott. Már nem látta rajta azt az üdeséget és azt a játékosságot, amit régen úgy szeretett. Fakó, kék szemét sápadt arca vette körbe. De még mindig ott volt benne az, akit ő ismert. Mélyen, megbújva.

- Te is nagyon hiányoztál. – válaszolt a lány a rövidke szünet után.

- Lia, azt akarom, hogy vissza gyere. Hogy az elmúlt egy évet töröljük ki az emlékeinkből.

- Ez nem olyan egyszerű. Már másik világban élünk. Vagyis csak te élsz. – javította ki magát a lány – Én nem csak egy kóbor lélek vagyok, aki nem tudott átkelni. Nekem feladatom van, amit nem hanyagolhatok el. Ez a büntetésem, amiért az életben elkövettem hibákat.

- Mi? Mégis miről beszélsz? Milyen feladat és mit követtél el? – tette fel a kérdéssorozatot zavartan Tom.

- A feladatom az, hogy azokat a lelkeket kell átkísérnem, akik nemrég hagyták el a földi életüket. Meg kell mondanom nekik, hogy meghaltak, meg kell győznöm őket, hogy a szeretteik boldogulnak nélkülük is, és át kell kísérnem őket a túloldalra. Mindezt azért – itt elakadt. Fontolgatta a dolgot, hogy elmondhatja e neki, de úgy vélte, hogy ez az utolsó alkalom, hogy engedték találkozni vele és el kellett neki mondania. – mert elkövettem egy halálos bűnt.

- Mit? Várj, te… te megöltél valakit?

Lia némán bólintott, Tom pedig hitetlenül hátat fordított neki. A hideg járta végig a testét. A nő, akit szeretett és bálványozott, egy gyilkos.

- Mi történt? – kérdezte halkan, még mindig háttal a férfi.

- Még kislány voltam, és a konyhában játszottam. A nevelőanyám éppen kiment egy kis időre, így egyedül voltam bent. A mosogató alatt találtam valami port, amit beleszórtam a levesbe. – hangja alig volt hallható, még a suttogásnál is halkabb volt. – Később kiderült, hogy patkányméreg volt.

Tom a gyilkosságon nem pont ezt értette. A gyilkossághoz véres kés és véres halott járt, és egy elmebeteg őrült, aki Istent játszik. De ez nem volt az. Ez csak egy baleset volt. Egy egyszerű baleset, ami életekbe került.

- Még mindig azt akarod, hogy velem legyél? – kérdezte halkan, de mégis érthetően Lia.

Tom megfordult és mélyen a lány szemébe nézett.

- Tudom, hogy őrültség, de… igen. Ez nem a te hibád volt. Csak véletlen. Semmit nem változtat azon, hogy bármit megtennék érted. Értünk.

Lia megkönnyebbült a válasz hallatán. Mikor újra megszólalt, hangja határozottabban és eltökéltebben csengett, mint eddig.

- Van egy módja annak, hogy együtt legyünk. Azzá kell válnod, ami én is vagyok. – kezdte óvatosan. – Ehhez viszont meg kell halnod.

- A bármi, az… - kezdte Tom, de Lia közbevágott.

- Előtte még el kell követned egy halálos bűnt. Tehát meg kell ölnöd valakit.

Tom csak percek után tudott újra megszólalni.

- Hogy mit kell tennem?

- Az élet csupán egy kis töredéke a létezésünknek. Egy aprócska fejezet a regényben. Egy rövid és múló dolog. Nem olyan nagy gond egy kicsit rövidebbre fogni.

- Én nem dönthetek mások életéről. Nekik még dolguk van az életben, amit nem szakíthatok meg csak azért, mert olyan kedvem van.

- Azt mondtad, bármit megtennél értünk. – nézett mélyen a lány Tom kék szemeibe. – Nem kell egyedül csinálnod. Én is ott leszek és segítek. – Lia közelebb csúsztatta a kezét a férfiéhoz, de pár milliméterrel tőle megállt. – Meg kell tenned. Csak így lehetünk ismét együtt.

- Bármit… - a férfi elbizonytalanodott. Talán a Liából áradó erő, talán csak az egy éven át tartó szenvedés miatt, de rábólintott. – Megteszem.

- Ma két utcával arrébb lesz egy bál, sok olyan emberrel, akiknek amúgy is rövid életük lenne. Nemsokára visszajövök, és végigcsináljuk. Együtt.

A fáradtság kíséretében a lány is eltűnt, de a gyengeség és bizonytalanság érzése továbbra is belülről mardosta a férfit. Már a gondolattól is megborzongott, hogy megfoszt az életétől egy embert.

Megrázta a fejét, hogy kiűzze ezt a gondolatot az elméjéből. Nem szabad erre gondolnia. Felrohant a lépcsőn, rögtön a fürdőszobába és vett egy forró fürdőt. A meleg víz és a tusfürdő rózsaillata ellazította, és egy kis időre sikerült minden szörnyűségről megfeledkeznie. Újabb emlék tört a felszínre.

Este volt. Lia már aludt. Szája mosolyra húzódott. Biztos valami szépet álmodott. Tom óvatosan a lány mellé feküdt, de megbotlott valamiben, és közvetlenül mellé esett. Arcuk között csupán egy leheletnyi hely volt. Lia álmosan kinyitotta a szemét, és mikor meglátta a férfit maga mellett újból elmosolyodott. De ez a mosoly sokkal szélesebb volt, szemében pedig céltudatosság csillogott. Mielőtt még Tom bocsánatot kérhetett volna, Lia egy forró csókkal zárta el a mondat útját.

A fürdővíz már langyos volt, így úgy döntött, ideje elkezdeni készülődni. Biztosan elbóbiskolt a melegben. Elővette a legelegánsabb öltönyét, fehér ingjét, nyakkendőjét, fekete cipőjét. Rendbe hozta szőke tincseit, megborotválkozott, sőt egy kis arcszeszt is feltett.

A nappali felé menet újból elfogta az a kellemetlen érzés. Lassan már kezdte megszokni. Amikor ő is a túlvilághoz fog tartozni, már biztosan nem fog ilyen intenzíven hatni rá Lia közelsége. A lány már a bejárati ajtónál állt, ahogy azt Tom várta. Térdig érő, fekete ruha volt rajta. Arcát egy fekete kalapra erősített csipke takarta el. Még a lepel alatt is jól látszott, ahogy szélesen rámosolygott.

- Indulhatunk?

Tom óvatosan bólintott. Udvariasan kinyitotta előtte az ajtót, majd miután már az utcán sétáltak, feltette a kérdést.

- Mégis mit kell majd tennem?

- Mindenben segítek. Neked csak táncolnod kell velem. Eljárunk egy olyan táncot, amit sosem fognak elfelejteni.

A bált pár saroknyira rendezték meg egy kisebb szórakozóhelyen. A hangokból ítélve jól szórakoztak a bent lévők. Megálltak a bejárat előtt, de mielőtt még bementek volna Tom idegesen Liára nézett. Ő bíztatóan megfogta a kezét, megszorította és elindultak.

A bálterembe lépve megfagyott a levegő. Az emberek elnémultak, és párjukhoz húzódtak. Ijedten meredtek az érkező, fekete párra. Tudták, hogy valami nincs rendben. Talán érezték, hogy megérkezett hozzájuk a halál.

Rögtön a parkett közepére sétáltak és lassú táncba kezdtek. A nyitott ajtón jeges fuvallat tört be, elfújva a gyertyák magas lángját. Az asztalon lévő rózsák száradni kezdtek, a zenekar abbahagyta a játékot. Az emberek megrettenve követték a pár táncát. Tom lenézett a vele táncoló Liára. A lány erősen koncentrált.

Nem. Ez így nem helyes. Ezeknek az embereknek semmi bűnük nincs, amiért meghalnának. Félnek, de nem Tomtól, hanem Liától. A haláltól. Bármennyire is szereti, most már el kell engednie. Mert ő már nem az, aki régen volt. Bár külseje, hangja, illata is olyan, mégsem ugyanaz. Az arcvonásaiban, a mondataiban van egy rejtett él, ami eddig nem volt ott. És az, amit tenni készül érte borzalmas. Ezt nem teheti meg egy olyan nőért, aki már egy éve meghalt.

Tom megtorpant, megállítva ezzel a lányt is.

- Ezt nem tehetem – mondta halkan Liának.

- Miről beszélsz? – a lány döbbenten meredt Tomra.

- Nem játszhatunk Istent. Ezeknek az embereknek még nem érkezett el az idejük. Még vannak dolgaik, amiket véghez kell vinniük. Sajnálom.

Tom kisiettet az épületből, a táncparketten hagyva a lányt. Lia nem hagyta annyiban, és a férfi után eredt.

- Azt hittem szeretsz. Hogy velem akarsz maradni. – kiáltott Tom után, mire ő megfordult, és visszament hozzá.

- Azzal a nővel akarok együtt lenni, aki egy évvel ezelőtt meghalt. – válaszolt dühösen, majd egy mély levegővétel után folytatta. – Más vagy, mint régen voltál. Régen nem áldoztál volna fel embereket, és nem akartad volna, hogy én is megtegyem.

- De én még mindig ugyanaz vagyok. – küszködött a könnyeivel a lány.

- Nem, ez nem igaz. Ez a túlvilág megváltoztatott. – egy kis szünetet tartott, majd lassan folytatta - Még mindig szeretlek, de ahogy már te is mondtad, a két oldal nem érintkezhet. Ez természetellenes. Itt az ideje, hogy végre elbúcsúzzunk.

Lia lesütötte a szemét. Fehér arcán egy vastag könnycsepp gördült végig. Tom szorosan magához ölelte a lányt. Még utoljára minden porcikájával érezni akarta a jelenlétét, a lélegzetvételét, az illatát. A férfi kicsit hátrébb húzódott, hogy letörölje Lia könnyeit, majd ajkához közelítve megcsókolta. Olyan volt ez, mint az első-utolsó csókjuk.

- Szeretlek. – suttogta összeérintve homlokukat.

- Szeretlek. – válaszolt a lány.

Tom egy határozott és fájdalmas mozdulattal megfordult, és elindult a sötét utcán. A legközelebbi sarkon lefordult, végleg magára hagyva Liát. Azt hitte, hogy képtelen lesz megtenni, hogy a fájdalom túl erős lesz ahhoz, hogy megtegye. De tévedett. Megkönnyebbültnek érezte magát. Végre lezárult egy fájdalmas, szenvedéssel teli fejezet az életében. Tudta, hogy most már sikerült továbblépnie és képes folytatni az életét, ami már egy éve vár rá.

- Hé! Van tüzed?

Épp az egyik sikátor előtt haladt el, egy kisebb csapat előtt. Az egyikőjük felállt, és Tom felé közelített, mire a többiek is követték.

- Bocs haver, nem dohányzom.

Tom megpróbálta kikerülni őket, mielőtt még a kör összezárulna körülötte, de az előző férfi elévágott.

- Ide a lóvéval vagy kinyírunk. – hangja fenyegetőre váltott, és a kezében megjelent egy kés is, hogy még hatásosabb legyen.

- Nincs nálam semmi pénz. – emelte fel védekezőleg a kezét.

Az előtte álló férfi durván hátralökte, mire nekiesett a mögötte álló embereknek, akik két oldalról lefogták a karját. A főnök közelített hozzá, jobb öklével Tomot célozva. A férfi szája sarkából friss vér csordult ki.

- Add ide, míg szépen kérem.

- Nincs. Nálam. Semmi. – tagolta a mondatot Tom, hátha így megértik.

- Hát jó.

A főnök bólintott a mögötte állóknak, mire azok előre lökték, pontosan a főnök kezében tartott késbe. Az éles penge könnyedén hasított bele a húsba, elérve egészen a lépéig. A főnök könnyedén kihúzta a kést, nyomában egy patak vérrel. Megtörölte Tom zakójában az élét, mielőtt még a férfi lehanyatlott volna a hideg betonra.

- Kutassátok át!

Kezek ráncigálták jobbra és balra. A hangok egyre tompultak, a kép egyre homályosabb lett. Még látta, amint a rablók kiabálnak valamit és elfutnak, majd piros-kék villogást.

A sikátor sötétéből ekkor Lia közelített felé. Arcán friss könnycseppek gördültek végig, miközben szomorúan rámosolygott. Felsegítette Tomot. A férfi már nem érzett fájdalmat, inkább könnyedséget. Lia lenézett oda, ahol a férfi eddig feküdt. Tom követte a tekintetét, és meglátta saját magát a földön. Fehér inge közepén egy széles folt terjengett, ami majdnem feketére színezte az anyagot. Körülötte kék és fehér ruhás emberek álltak, valószínűleg orvosok, akik az életét próbálták megmenteni, mindhiába.

- Meghaltam? – kérdezte elfúló hangon Tom, miközben lassan Liára emelte a tekintetét.

- Sajnálom. Az én hibám. Elfelejtettem a szabályt. Nem érintkezhet a két oldal, mert akit megérint a halál szele, az nem menekülhet. Nem szabadott volna… - próbált mentegetőzni a lány és elnézett.

- Akkor most, veled lehetek? – kérdezte reménykedve Tom, de már ő is tudta a választ.

- Nem. – rázta meg a fejét Lia. – Át kell kísérjelek a túloldalra. Ott sokkal jobb lesz neked, mint itt, a földön és… velem. Ott boldog leszel.

Lia megfogta Tom kezét, mikor a sikátor mélyéről egy hatalmas fényoszlop nyitott ajtót.

- Indulnunk kell. – nézett szomorúan a lány Tomra, mire ő nehezen bólintott.

- Legalább az utat együtt tesszük meg.