Be nem gyógyuló seb
(A Mélység című vers alapján)

Valahol távol, ahol még senki se járt, történt ez az eset.

Lilien és John egymás mellett ültek a kanapén, és fogták egymás kezét. A közös jövöjüket tervezték. Boldognak látszottak.
- Ugye, mindig együtt maradunk? – kérdezte kissé könnyes szemmel Lilien.
John bólintott, majd széles mosolyra húzta a száját

- Szeretlek. – suttogta a férfi, miközben megsimogatta Lilien kezét.

- Én is… - mondta a lány, és kinézett az ablakon. Zuhogott az eső. Lilien összeszorította a fogait.
- Valami baj van? – kérdezte aggódva a kedvese. – Fáj valami?
- Nem, semmi… - hazudta Lilien, miközben fáradtságot tettetve feküdt az ágyra, és magára húzta a takarót. John odasétált hozzá, megsimogatta és betakarta.
- Aludj csak! Én addig bemegyek a városba. – mondta szeretetteljesen, majd távozott.
Lilien szörnyen érezte magát. Befordult a fal felé, és arcát a kezébe temetve sírni kezdett.
Eközben John a városban sétált. Ajándékot szeretett volna venni Liliennek. Meglátott egy hatalmas üzletet, ahol ajándékokat árultak. John besétált a boltba. Hirtelen ötlete támadt.
Taxival eljutott a legszebb ékszereket árusító bolthoz.

Besétált a boltba. Az eladótól kérte a legszebb gyémántgyűrűt. John az összes pénzét ráköltötte.
Mikor az utcájukba ért, egy kedves, idős néni odament hozzá.
- Sajnálom, kisfiam, ilyen az élet… - mondta szomorú arccal.
- Miről tetszik beszélni? – kérdezte udvariasan John.
A néni elmondta neki a nagy titkot.

John hazaért. Idegesen becsapta az ajtót. Betört a zokogó lányhoz.

- Te… te… te kis nyomorult! – ordította John bizonytalanul. - Mégis, hogy merted?!

- Mit? – kérdezte Lilien, bár már rájött, hogy John megtudta, hogy megcsalta őt.
- Én szerettelek tiszta szívemből! Rád költöttem az összes pénzem! Nézd… - a férfi elővett a zsebéből egy csodás gyémántgyűrűt. Lilien elérzékenyült, és már köszönni próbálta, de…
- Ezt figyeld! - mondta John gonoszul, majd rálépett a gyűrűre, ami összetört. Kidobta a kukába.
- Ne! – kiáltott Lilien. – Én szeretlek!
- De én nem… már nem… kihasználtál engem. Csak a pénzemért szerettél… - mondta szomorúan John. – És… és most menj innen, amíg szépen kérem! – kérte kicsit higgadtabban.

Lilien sírva hagyta el a lakást. Biztosan tudta, hol lelhet vigaszt. Ezért magával vitte a gumicsónakot. A nő egyetlen üzenetet hagyott Jamesnek, akivel megcsalta Johnt.

„Hát, köszönöm. Dühös vagyok. De már megyek. Szia.”
Furcsa üzenet volt ez. Lilien nem volt biztos benne, hogy James elolvassa.

Most hosszú út állt a lány előtt. Már esteledett. Sötét volt. Félve sétált a rideg utcákon át, néha maga mögé nézett, reménykedve, hogy John követi, és ismét a karjába zárja.

De ez nem történt meg. A lány az éjszakát egy szállodában aludta át.
Felébredt. Szó nélkül távozott. Már csak ez a nap, és eléri célját.
Lilien a tengerhez sétált, felfújta gumicsónakját. Sírt. De vissza nem mehetett, mert John nem akarta. Johnnak nem akarna rosszat semmiképp. Johnnak rossz lenne, ha visszamenne. A fiú már gyűlöli őt. Ez a gondolat erősen belehasított Lilien szívébe. John gyűlöli őt… Ezt soha nem akarta. Ő tette. Ő volt bűnös. Lilien bánja a bűnét. Elkezdett sírni. Hatalmas könnyek potyogtak a homokba.
Lilien észre sem vettte, hogy felfújódott a csónakja.
Vízre eresztette, majd maga is beleült. Sóvárogva nézte a partot, melyen tavaly még Johnnal ültek, és nevettek azon, hogy egy szörföző kisfiú folyton leesik a szörfdeszkáról.
Megint könnyek. Lilien erősen sírt. A víz talán elmossa a bűnét… De nem. Ezt semmi sem moshatja le.

A lány visszagondolt a tavalyi, boldog emlékekre. Homályosan úsztak el könnyei között a gyönyörű emlékképek.

Amikor fogták egymás kezét… és úgy sétáltak… megcsókolták egymást… mindenki irigy volt rájuk.
Lilien ismét sírni kezdett. Eszébe jutott, amikor a játszótérre mentek Johnnal.
De aranyos gyerekek! Én is akarok gyereket! – jutott eszébe Liliennek ez a mondat. Ezt John mondta. De már ez sem lehet.
Lilien a sírásba beleőrült. Borzasztóan érezte magát.
A víz ekkorra már messzire sodora őt. Alig látta már a tengerpartot. Kapálózni kezdett.

- Vissza akarok menni! Segítség! – kiabálta. Segélykiáltására senki nem figyelt. Lilien idegesen evezni kezdett. Majd eszébe jutott valami. Ezt ő akarta. Csak ő, senki más.

Hetek múltak el. Lilien már rosszul volt az éhségtől. Egy forgalmas városszigeten találta magát. Gondolta, hogy remény van rá, hogy itt élhet.
Hamarosan észrevették. Egy kedves nő állt felette.
- Jól van? – kérdezte aggódva a nő.

- Nem… - sóhajtott fájdalmasan Lilien.
- Hogy hívják? Én Emilie vagyok. – mosolygott Emilie, majd felsegítette Lilient.
- Lilien… - suttogta a lány. – Tegeződjünk, jó?
- Jó. – mondta Emilie, majd elvezette Lilient egy szállodához. Lilien ezalatt mindent elmesélt neki.

- Te jó ég! – kiáltott Emilie a történet hallása után. – Szegényem… biztos nagyon éhes vagy. A szállóban lehet enni.

Lilient meglepte a nő közvetlensége. Sírt. Minden jóra fordult, gondolta, de ez egy igazi be nem gyógyuló seb. Soha nem fogja megbocsátani magának.

Lilien és Emilie a szállodában állt. Elfoglaltak egy szobát, majd bementek.

- Szép hely… de hol fogok lakni? – kérdezte Lilien.

- Nos, ahhoz hogy valahol tudj lakni, ugyebár pénz is kell. Mivel foglalkozol? – érdeklődött Emilie.
- Orvos vagyok. - mondta, majd egy kis mosolyt is megejtett.

- Akkor irány a kórház! – kiáltott Emilie, majd megpördült.
Lilien meglepődött Emilien. Olyan barátságosan gyerekes! Pedig elnézte olyan 30 évesnek. Ő maga 25 éves volt, de Emilie gyerekesebb volt nála. Lilien elszomorodott. Eszébe jutott John. Potyogtak a könnyei.
Emilie ezt nem látta, túlságosan el volt foglalva a kórházi útvonal kutatásával.
Lilien hamar megnyugodott. Beértek a kórházba, és ott épp kiderült, hogy műtős orvost keresnek a belgyógyászatra. Lilient fel is vették, orvosként dolgozik azóta is.

Évek teltek el azóta, és Lilien már szép házzal örvendhetett. De nem örvendett annyira, hiszen John még mindig nem került elő, és biztos már házas…
Folyton sírt. Hirtelen erős fájdalom mart a szívébe.
És ha a szerelme meghalt? Lilien borzalmasan érezte magát, még mindig.
Annyit sírt az utóbbi időben, hogy nem bírta már ki.
Lilien a fájdalomtól elhunyt.

Orvos lett ez a gyönyörű lány,
Boldog lehetett volna ő már.
De szerelme már nem az övé,
Sírt ezért eleget, örökké.
Lilien boldog soha sem volt,
Siratta őt is a telihold.
Lilien mindig lemondott a jóról,
Soha nem beszélt senkinek se Johnról.
Mert ez titok volt, ahogy a krónika írta.
S a titkot magával vitte a sírba.

Név: Nixi
Email: dakadaka@citromail.hu
Oldal: www.dae-janggeum.try.hu