Tanulni szeretni...

Hogy ki voltam? Nem fontos igazán. Csak egy lány a sok közül. Egy harcos, aki tétovázott. Egy ember, akinek nem lett volna szabad érezni. Egy gyilkos, egy a legrosszabbak közül, aki azt is megölte, akit szeretett, utasításra. Egy zsoldos, aki feladta, minden méltóságát. De volt, hogy jót is tettem! Ha ritkán is, ha túl lassan értettem is meg saját tetteim értelmét... Ha csak egy picit is, de volt bennem jóság is. Te mutattad meg nekem, hogy lehetek jó ember. Megtanítottál szeretni, érezni, úgy mint egy ember. Igazán élővé tettél, neked nem csak egy bábfigura voltam, akit irányítani tudtál, nem csak egy a sok közül. Nem, neked én számítottam valamit, de mire én ezt észrevettem azt hiszem túl késő volt. Nagyon kedves voltál hozzám mindig, még akkor is, mikor nem érdemeltem meg. Mikor hazudtam neked, és kiderült, mert kiderült, te csak ingattad a fejed és gyengéden mosolyogtál. A veled töltött idő lassan elrejtette a szívemben élő gyilkost, egy lepel alá száműzve, lelkem legmélyebb zugába. Mivel bíztál abban, hogy tudok jót cselekedni, így is tettem. Egy idő után nem voltam már képes gondolkodás nélkül ölni, tenni a parancsot. Ez okozta a vesztünk is. Egyszer emlékszem, azt mondtad:

 – Sokáig fog tartani míg megérted, hogy miről beszéltem neked, de én hiszem, hogy egy nap elérik a szívedet a szavak. Sokáig fog tartani, mire bízni fogsz bennem, de én elhiszem, hogy eljön az a nap, ha lassan is.

         És igazad lett. Tényleg nagyon sokáig tartott. Azt hiszem, csak most érten igazán. Most, hogy már te se vagy nekem értem mit jelentettél nekem. Egyszer miután véresen estem be az ajtódon, csak annyit mondtál:

 - Mikor fogod már ezt abbahagyni? Tudod, jobban örülnék ha egyszer végre csak egy egyszerű lány lennél és olyanokat csinálnál mint a többi lány. – Sóhajtásod miatt akkor nagyon dühös lettem. Mindig forrófejű voltam, pedig igazából tudtam, hogy nem bántásból mondtad. Te voltál az egyetlen, aki észrevette, hogy ez az életmód engem nem boldogít. Igazából akkoriban én sem láttam.

 - De nekem ez jelenti azt, hogy élek! - csattantam fel. Mert ez tényleg így volt. Féltem, ha abbahagyom a gyilkolást, ha megváltozok, megszűnök az lenni aki vagyok. Semmi okom nem volt félni, jobban belegondolva. Hiszen én magam is változni akartam, de nem mertem...

         Soha nem bíztam senkiben. Titkaim, ha voltak, nem őrizte senki, nem vigyázta álmom, nem segített lenni. Nem tudtam elmondani őket senkinek, mert féltem, akinek elmondom kinevet. Ezeket a dolgokat neked sem tudtam elmondani. Végül ezek marcangoltak széjjel belülről. Féltem az elutasítástól, féltem megnyílni bárki előtt. Könnyebb volt megkeményíteni a szívemet. Egyszerűbb? Semmiképpen sem. Egyszerűbb lett volna bevallani az igazat, de mint már mondtam, sokszor hazudtam is.  Még magamnak is. Az embernek úgy kell a mese, mint az édes álom.  Most, hogy késő, persze bevallottam az igazat. De ebben tévedtél, hisz azt mondtad, az igazságot bevallani sose túl késő. De igenis késő. Hiába ismertem el, mi volt az igazság, csak annyit értem el vele, hogy nem félek már. Késő, mert már nem vagy itt. Ha létezik élet a halál után, én akkor se fogok már sose találkozni veled. Mert mi ketten egész más helyre jutunk, ha létezik túlvilág.

         Halál... Egész életemben rettegtem ezt a szót. Most mégis, hogy itt kopogtat ajtómon már egyáltalán nem félek. Hogy miért? Mert már nincs mit vesztenem. Most, hogy elvesztettem, az egyetlen dolgot amire szükségem volt, nem félek. Hisz a saját két kezeimmel vetettem véget életednek. És te akkor is csak mosolyogtál... Megbocsájtottál. De én nem ezt akartam! Azt akartam gyűlölj… Mert én is gyűlölöm magam. Ezt a parancsot meg akartam tagadni, haboztam, de végül még is megtettem. Mért nem akartalak megölni? Miért haboztam? Nem tudom… Megsajnáltalak? Nevetséges. Én nem érzek sajnálatot senki iránt. Nem vagyok jó ember, hogy ilyen érzések még létezhessenek a szívemben. Talán az, hogy megláttam az életem nélküled volt habozásom oka. Néma szürkeség fogadott, tömény csend. Rémisztő volt látni, de rég tudtam, nélküled ilyen lennék. És hogy mért öltelek meg még is? Mert hiába próbáltál átnevelni, részint sikerrel, de a gyilkost bennem nem tudtad megölni. Hisz több tíz éve már, hogy úgy neveltek, hogy a parancs az parancs, és ezt a veled töltött évek se tudták átírni bennem. S most, hogy meghaltál lelkiismeret-furdalásom van. A lelkiismeret-furdalás elkésett érzés. Semmi más, mint a lélek bosszúja. Nem kellett volna megölnöm téged. Suttogásom csak én hallom, a sötét zárkában. Elveszíteni valakit, akit szeret az ember, soha nem könnyű. Csak akkor jövünk rá, hogy valaki milyen fontos volt nekünk, mikor elveszítettük. Még egy utoljára hallhattam a hangodat. Én csak annyit mondtam: Szerettelek.

Te csak mosolyogtál kedvesen… Tudom. Én is. Mondtad. Majd lőttem. A kezeim remegtek. Élettelen tested előrebicsaklott. Aztán engem is bezártak. Mert tétováztam.

         Valaki benyit zárkámba. Nem ismerem, nem törődöm vele. Fölhúzza testem a koszos földről. Még pár ismeretlen alak. Érzem, ahogy megkötik a kezem. Szememre kendőt húztak. Tudom, hova visznek, hisz már én is sokszor jártam ott. Csak épp egy másik szerepben. Itt senkit nem siratnak meg. Senkiért nem hallatszik feltörő zokszó. S nem fog borulni le rám senki se sírva, ha majd távozom az örök-néma sírba. Egyszer csak lelöknek a porba. Valaki felrántja fejem a hajamnál fogva. Öljenek csak meg. Legyen vége a rémálomnak, még ha a végén poklok pokla is vár. Érzem, ahogy a hideg puskacsövet homlokomnak nyomják. Aztán egy nagy robaj és...