A mágnesvasút hengeres, krómozott fémteste teljes némaságban suhant Budapest belvárosa felett, egyik megállót a másik után hagyva maga mögött a mozdulatlan éjszakában. Igen későre járt már az idő, és a BKV járatán tartózkodók száma is ezt mutatta. A tíz kocsiban alig ült három tucat utas, viszont a kék ruhás ellenőrök, oldalukon éles lőszerrel töltött géppisztoly, vagy kétszer ennyien terpeszkedtek a kissé már szakadt bőrüléseken.

 Senki sem beszélgetett, a járatot szinte puha lepelként burkolta be a csönd. Hajnali kettőkor már a fegyveres erők férfitagjai sem éreznek elég elszántságot egy disznó vicchez. Én is inkább csendben ültem valahol a szerelvény közepén, két okból is. Egyszer azért, mert senki sem tartózkodott a közelemben, akivel beszélgetni kezdhettem volna, másrészt a saját fáradtságom miatt. Már több mint tizenöt órája annak, hogy kikeltem az angyalföldi lakásom puha ágyából, és az elmúlt nap alatt alaposan kimerítettem testemet, lelkemet a család ügyeinek intézésével.

 Így hát szótlanul és kicsit bambán bámultam a saját tükörképemet az ablakban. Semmi újdonság. Ugyanaz a középkorú, enyhén megviselt arc a négy helyen eltört orrával, szürkészöld szemeivel és rövidre vágott, világosbarna hajával, ami immár jó ideje köszön rám a mosdó feletti tükörből. Nem éppen az a marcona, tükörsimára borotvált, fuxos kinézet, amit manapság elvárnak egy magamfajtától, de talán megteszi.

- Blaha Lujza Tér - közölte egy vidám női hang a plafonra szerelt hangszórókból, kirángatva a félálomból. - Az ajtók a jobb oldalon nyílnak.

 Vetettem még egy búcsúpillantást a fülke telefirkált falára, majd megvártam, amíg a szerelvény lefékez, csak utána indultam az ajtó felé. Szervezetemben immár nyoma sem maradt az álmosságnak, az adrenalin átvette a hatalmat.

- Hé, haver! Biztos itt akarsz leszállni? - kiáltott rám az egyik nagydarab, kopasz kaller.

 Kék egyenruhája csak úgy feszült széles vállán, tar fején pedig egy gótikus betűkkel felvitt tetoválás bizonygatta, hogy gazdája Flink wie Windhunde, zäh wie Leder, hart wie Kruppstahl.

- Tudod, errefelé van a Gettó is - folytatta a győzködést nagydarab barátom. - Eléggé gáz az a hely, főképp így hajnalban. Még ha errefelé laksz is, szerintem megéri egy kis kitérőt tenni, nehogy beleszaladj valakinek a bökőjébe.

 Beszéd közben kicsit közelebb is lépett hozzám, és, becsületére legyen mondva, igyekezett a legkevésbé fenyegetően a gyomromra szegezni a géppisztolya csövét.

- Kösz, de tudok vigyázni magamra - válaszoltam, majd kiléptem a fotocellás ajtón a régi, kissé már rozsdás állomásra.

 Ami azt illeti, eszem ágában sem volt belépni a Gettó területére, csak a határán lévő kis éttermet, a Művészetek Kertjét céloztam meg.  A lepukkant kajálda persze pont annyira volt művészi, mint mondjuk az a ingatag fémlépcső, ami levezetett az állomásról az utcára, de a tulajdonosa, Hao Sing, valamiért bolondult a magyar költészetért, ezért nevezte el kedvenc trágyadombját pont annak, ami.

 Mindössze pár utcát kellett legyalogolnom, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy a szervezetem felkészüljön a várható tűzharcra. A halálfélelem persze ott motoszkált bennem, ezen még tíz évnyi katonáskodás sem segített, de már megtanultam, hogy nem szabad foglalkozni vele, így egyszerűen az agyam egyik sötét zugába száműztem. Az ijedtség olyan, mint a bárányhimlő. Ha ügyet sem vetsz rá elmúlik magától, de ha elvakarod, mindörökre rajtad marad a nyoma.

 A Művészek Kertje ma korán zárt. Az utcára néző három kirakat nagyságú ablakot rolóval takarták el, az ajtó fölött sem égtek a hatalmas, neonból készült kínai írásjelek. Az öltönyös, szőke hajú kidobó még a helyén állt, ám ezúttal baseballütő helyett egy hangtompítós Parabellumot szorongatott. Hao Sing ezek szerint tudott az érkezésemről.

- Kesser úr, kérem, fáradjon be! - Intett szabad kezével a bejárat felé a nagydarab alak.

 Nem foglalkoztam vele, egyből benyitottam. Egy alacsony mennyezetű, hosszúkás helyiségben találtam magamat. A bárpult nekem jobbra húzódott, szinte a terem egész hosszában, mögötte több tucatnyi különböző ital, ízléses palackokban. A bal falat a bőrbevonatú bokszok uralták, míg a kettő között kisebb, kétszemélyes asztalkák kaptak helyet. Ha valaki táncolni szeretett volna, azt a szoba hátsó részében tehette meg, egy viszonylag nagy parketten, techno vagy punk zenére. A hangszórókból most éppen thrash metál üvöltött. Utáltam ezt a műfajt, és ezzel Hao Sing is tisztában volt.

 A megvilágításról lampionok gondoskodtak, amik a leghülyébb helyeken is ott lógtak, néha még a gravitációt is meghazudtolva. Cseles nép ez a kínai, pár tubus pillanatragasztóval szinte bármit elintéz. A fal is ezt a közmondást igazolta: a fehér festésre méretes betűkkel ragasztották fel a főnök által legjobbnak ítélt magyar költők híresebb idézeteit. A művészetnek nem célja, hanem oka van, ki boldogságot vadász, árnyékot vadász, és még sok, ezekhez hasonló, általános érvényű bölcsesség.

 Hao Sing hájas teste a bárpultnál püffeszkedett, a keze ügyében egy egész palack whiskey, a drágábbik fajtából. Az apró malacszemein átfutó vérerek számából ítélve már alaposan nyakalt belőle, mielőtt beállítottam.

- Nahát, Kesser úr, micsoda öröm! - Beszédén is érződött az ital, szavai egymásba csúsztak, mondandóját csuklásokkal tarkította. - Na, motozzátok át, fiúk!

 A fiúk megszólítás két másik testőrt takart, egy nagydarab napszemüveges kínait, meg egy kissé talán vékonyabb, rasztás hajú feketét. Rajtuk kívül csak egy pincér tartózkodott még a helyiségben, ám ő jámbor arccal törölgette az egyik legtávolabbi asztalt.

 A két kidobó viszonylag hamar áttapogatott, és meg is lelték azt a 38-as Specialt, amit a kabátom bal zsebébe tettem. Látszott rajtuk, hogy épp próbálják nem elröhögni magukat, miközben átadják a revolvert főnöküknek, aki viszont teketória nélkül kacagni kezdett.

- Ejnye, Kesser úr, hová készült, nosztalgia találkozóra? - A nevetés valósággal kibuggyant vastag ajkai közül, miközben a magasba tartotta a régi fegyvert, majd a pultra dobta. - Utoljára mikor is viseltek ilyet a rendőrök? Úgy 1990-ben?

- Valamikor akkor - hagytam rá. - Ezzel is csak azt akartam kifejezni, hogy nem célom balhézni, ha maga is együttműködő.

- Attól tartok, nincs abban a helyzetben, hogy engem fenyegessen, Kesser úr. Most az én terepemen vagyunk, ha akarnám, itt helyben megölethetném magát. De belemegyek a játékba. Mit akar?

 Megmondtam neki. Szeme először hitetlenkedve elkerekedett, majd ránézett az arcomra, és látta, hogy komolyan beszélek. Véresen komolyan. Egyből kijózanodott, amikor legközelebb megszólalt, hangjában nyoma sem maradt az alkoholos befolyásoltságnak.

- Sajnálom, de nem áll módomban teljesíteni a kérését. Próbálja meg talán máshol. Nem csak mi utazunk ebben az iparban.

 A világ megreccsent. Éreztem, hogy dühöm kezd előtérbe kerülni. Az étteremre szép lassan vörös fátyol ereszkedett, ahogy a bennem lakó berzerker átvette az irányítást. Ökölbe szorítottam bal kezemet, olyan erősen, hogy körmeim a tenyerembe vágtak, kiserkentve a véremet. Ez hatott, így civilizált hangnemben tudtam folytatni.

- Pedig a megbízom szerint jelen pillanatban egyedül maga birtokol ilyet.

- A megbízója tévedett. Sajnálom, de nem segíthetek. Ahogy a mondás tartja, az élet kegyetlen, Istennek meg szar a humorérzéke.

 Vége. Az elmémet borító vékony higgadtságburok végleg darabokra hullt, nyers dühöt hagyva maga után. Hála kémiai úton feljavított idegrendszeremnek jóval gyorsabban értem Singhez, mint a testőrei. Kezem bilincsként zárult a hájas nyakon, hüvelykujjaim a gégéjét nyomták. Arcunk szinte összeért.

- Hazudsz, te nyavalyás sárga, ezt tudom jól - sziszegtem a fülébe. - Harminc másodperced van, hogy kurva gyorsan odaadd, amit kértem, vagy vér fog folyni. - Ezután ellöktem magamtól, egyenesen neki a bárpultnak.

 Hörögve, a meglepetéstől és a félelemtől kitágult pupillával ült fel, de a következő pillanatban már a határtalan düh gyűrte össze vonásait.

 - Ez nagy hiba volt, Kesser! - ordította. Húsos ajkai közül vadul fröcskölt a nyál. - Dobjátok ki ezt a szarházit, fiúk! De előtte törjétek ki mindkét kezét és lábát! Most!

 A nagydarab sárga volt az, aki először mozdult. Jobb keze ökölbe szorult, majd felemelkedett, hogy az arcomba csapódjon. Egész gyors volt a fiú, de velem nem kelhetett versenyre. Jó fél méterre járt még a fejemtől, amikor játszi könnyedséggel elkaptam, majd megtekertem a csuklóját. Kéztőcsontjai pont úgy ropogtak, mint a száraz gallyak, miközben eltörtek, vagy meghasadtak. Szája sikolyra nyílt, ám lezúduló jobbom szinte azonnal be is tömte, vagy fél tucat fogát verve ki a helyéről. Végül, mintegy megkoronázásaként művemnek, teljes erőmből beletalpaltam a térdébe. Az eredmény nem maradt el. Az ízület groteszk hangok közepette széttört, a fickó pedig ordítva a padlóra zuhant. Vele egy ideig nem lesz gond.

 Körbepásztáztam a bárban, tekintetemmel felmértem a helyzetet. A néger tag, meghazudtolva a termetét, fürgén a főnökére vetette magát, és sikerült becibálnia a bárpult mögé, a viszonylagos fedezékbe, így ő pár másodpercig még nem tud támadni. Nem úgy a pincér, aki eltorzult vonásokkal, üvöltve futott felém, jobbjában egy hatalmas késsel, amit Isten tudja honnan bűvészkedett elő.

 Megvártam azt, hogy elég közel érjen, csak aztán cselekedtem. Felé mozdultam, majd teljes erőből lefejeltem. Elégedetten vettem tudomásul a törő orr félreismerhetetlen hangját, miközben kicsavartam a kezéből a kést. A fickó még a fájdalomtól kábán tántorgott, így semmi sem akadályozott meg abban, hogy villámgyorsan lehajoljak a pengéért, majd a nyaki ütőerébe döfjem, először bal majd jobb oldalon. A pincér a sebhez kapott, majd elterült a padlón, és nem is kelt fel többet.

 A hátam mögött a kint ácsorgó kidobó rontott a helyiségbe, kezében a Parabellummal.

- Mi a franc folyik itt? - kiáltotta el magát, majd arcára kiült a döbbent felismerés, ahogy végignézett a csatatérré vált termen.

 Nem hagytam felocsúdni, a fejébe vágtam nemrég zsákmányolt késemet. Ritka szépre sikerült a dobás, pont a bal szemgolyóját találta el. A fickó üvöltve zuhant ki az utcára, de teste közben még teljesítette az utolsó parancsot, amit az agytól kapott: hüvelykujja rászorult a Parabellum ravaszára. A pisztoly újra és újra elsült, a hangtompítónak hála éles szisszenésekkel, vagy fél tucat lyukat ütve a plafonba

 A néger testőr újra kiemelkedett a bárpult mögül, és rögtön tüzet is nyitott a kezében szorongatott UZI-val. Nem nézte hová lő, így a sorozatai csak pár lampiont kaszáltak le, valamint a falba robbantottak néha tenyérnyi sebeket. Nem akartam megvárni, amíg finomít a célzáson, így már vetődtem is, egyenesen a bárpult irányába. A Special még mindig ott hevert, ahová Sing dobta, ezt kaparintottam meg. Ezúttal én voltam az, aki vaktában tüzel, de ilyen közelről egyszerűen nem véthettem el a célt. A golyó a néger mellkasát találta el, majd valóságos gejzírt robbantott a hátából. Vércseppek, hús- és gerincdarabok záporoztak a bárpult mögött felhalmozott piákra, majd a testőr holtteste is rájuk esett, befejezve ezzel a pusztítást.

 A bár hátsó szobáiban ekkor tűnhetett fel, hogy valami nincs rendben elől. A konyhába vezető, műanyagból készült lengőajtó kinyílt, és egy kalasnyikovos fazon dugta be rajta a képét.

- Ricsi, itt meg mi a fasz történt? - kérdezte, aztán megpillantott engem, és már lőtt is.

 Még idejében bevetődtem az egyik asztal alá, így a sorozat a fejem fölött húzott el, átütötte a bejárati ajtót, majd a szemben lévő bérház falába csapódott. Visszalőttem. Az első töltény levitte a fickó fél fejét, a második meg olyan kegyetlen erővel csapta a konyha ajtajához, hogy az le is szakadt zsanérjairól. Régi fegyver a Special, de ha robbanógolyót raknak bele ugyanúgy tarol, mint bármi más.

 Hirtelen csönd telepedett a bárra, jelezve, hogy a tűzharc véget ért, legalábbis egy időre. A némaságot csak a megnyomorított kínai halk szenvedése tört meg, de nem sokáig. A Special tárába lapuló negyedik golyót a fejébe eresztettem, majd megkerültem a bárpultot, hogy vethessek egy alaposabb pillantást Hao Singre.

 A dagadt kínai szinte már embriópózban kuporgott, rémülten, akár egy kisfiú. Mellette a lelőtt néger hevert, sebeiből még most is szivárgott a vér, ami aztán a padlón elkeveredett a kiömlött méregdrága italokkal, és egy kellemetlen illatú, enyhén vöröses színű pocsolyát alkotott, amibe, az ammóniaszag alapján, Hao Sing vizeletéből is jutott egy kevés.

- Most pedig elmeséled, hol van - mondtam kissé nyers hangon, miközben ráfogtam a Specialt. Most valahogy nem találta olyan viccesnek, mint első alkalomra.

- Dögölj meg, Kesser!  - köpte felém a szavakat, közben pedig próbált anélkül távolodni tőlem, hogy a hullához akár egy centivel is közelebb kelljen mennie. Érdekes látvány volt.

 Válasz helyett egyszerűen kivertem pár fogát a pisztoly markolatával

- Menj a halál faszába, te pszichopata állat!

- Némelyek szerint szörnyűséges ember lehetek, de ez nem igaz. Gyermeki szívem van...  egy befőttesüvegben az íróasztalomon.

 Sing még csak el sem mosolyodott, amit valamiért nem is csodáltam. Ezúttal a gyomorszájába rúgtam bele.

- Valóban azt hiszed, hogy élve kijuthatsz innen? - Fájdalmában és tehetetlen dühében már a fogai között szűrte a szót. - Még ha le is lősz engem, a fiúk a konyhában úgyis kicsinálnak.

- A fiúkkal szemben eddig én állok nyerésre, Hao. De tudod mit? Ne fáradj azzal, hogy útbaigazítasz. Megtalálom én magam is, amit keresek. - ujjam megfeszült a ravaszon, és ez volt az a pillanat, amikor a hájas kínai dacos ellenállása kártyavárként dőlt össze.

- Jól van, baszd ki, beszélek, csak ne húzd meg azt a kurva ravaszt! - hadarta meglepően gyorsan a kínai, miközben húsos kezét arca elé emelte.

- Elkéstél, Hao. Már nem vagyok kíváncsi rád. - Meghúztam a ravaszt, vérpárává változtatva ezzel az étterem mázsás tulajának fejét. Talán majd a következő életében kissé több esze lesz.

- NINCS KONTROLL! KÖZEL A VÉG! NINCS ÉLET! NINCS SEGÍTSÉG! - ordította éppen a hangfal, nem is sejtve, mennyire eltalálta lelkiállapotomat.

 A Specialben lapuló utolsó golyóval lejjebb tekertem a hangerőt, majd tárat cseréltem, és elindultam a konyha felé. Ha valahol, akkor ott megtalálom majd, amit keresek.

 A konyhában tartózkodó testőrök sem bizonyultak sokkal intelligensebb állatfajnak, mint az étteremben tevékenykedők. Ugyanúgy felvették velem a harcot, holott a vészkijáraton át akár ki is menekülhettek volna a biztonságos sikátorba.

 Az első fickó közvetlen a bejárat mellett lapult, onnan csapott le meglepetésszerűen. Szerencsémre a golyó csak súrolta a karomat, nem találta el egyetlen fontos szervemet sem. Az én lövésem egészen a négyzet alaprajzú helyiség másik végébe lökte a testőrt, neki egy edényekkel zsúfolt polcnak, amit le is szakított a helyéről, hatalmas csörömpölés közepette.

 A konyhában tartózkodó másik három fickó közül kettő szinte azonnal fedezékbe vetődött, csak a harmadik volt olyan ostoba, hogy megpróbáljon leszedni. A kezében tartott géppisztoly felugatott, majd szétforgácsolta a lengőajtó eddig éppen maradt szárnyát is, de bennem nem tett kárt. Nem csak ostoba, vak is. Sing igazán remek emberekkel védette a hájas seggét.

 Szinte azonnal felfogta, hogy hibát követett el, amikor nem bújt valami szilárd mögé, és megpróbálta orvosolni ezt, de nem jött össze neki. Egyik lövésem a karját, másik a fejét tépte le. Tovább nem gyönyörködhettem művembe, ugyanis a két megmaradt testőr tüzet nyitott. Körülöttem minden golyók szedtek darabokra, én is csak feljavított reflexeimnek köszönhettem, hogy még időben el tudtam lépni az ajtóból.

 Hátamat a falnak vetve vártam, amíg elül a lövedékek zápora, majd amikor ez megtörtént vaktában kilőttem a tárat a konyhára. Senki sem kiáltott fel, tehát senkit sem találtam el. Ez rossz hír, főleg azért, mert csak egy tucat golyót hoztam magammal a Specialhoz, nem számítottam túl nagy tűzharcra. Elkeseredetten sóhajtottam egyet, majd megláttam a földön heverő Kalasnyikovot. Az orosz Cári Gárda hivatalos rohampuskája, jóval pontosabb mint huszadik századi elődje, ráadásul tárában már kereken félszáz töltény lapul. Sorozatra állítva kényelmesen lekaszál akár egy teljes szakaszt. Pont ez kell most nekem!

 Gyorsan felkaptam a fegyvert, és már fordultam is be a konyhába. A két fickó épp tárat cserélt, eszük ágában sem volt fedezékbe húzódni. Nyilván azt hitték, a golyózáporuk végzett velem, vagy hogy kiürült a fegyverem, és jelenleg a legveszélyesebb dolog, amivel rájuk támadhatok az egy cifra káromkodás. Tévedtek.

 Szemük elkerekedett, amikor meglátták a rájuk szegeződő kurta fegyvercsövet.

- Bassza meg! - Ennyit tudott az egyikük kinyögni, aztán lekaszáltam őket.

 Ha a Special lövései darabokra robbantottak valakit, akkor a Kalasnyikov valósággal elpárologtatta azt, aki elé került. A két alak felsőteste leginkább egy jobb napokat megélt ementálisajtra emlékeztetett, miközben a földre estek. Természetesen egyik sem élt már, nem is foglalkoztam velük többet, inkább elkezdtem keresni, amiért jöttem.

 Viszonylag hamar kiszúrtam a raktár ajtaját, amit egy halom kartondobozzal próbáltak álcázni, felemás sikerrel. Pár másodperc alatt megtisztítottam az utat, majd kezemet a kilincsre tettem, és arcomon elégedett mosollyal benyitottam a következő helyiségbe: biztos voltam abban, hogy itt megtalálom amit keresek.

 A boldog arckifejezés egy mikróba tett fagylalt gyorsaságával olvadt le az arcomról, amint megláttam a szakácsot, és a kettőnk közt lévő pisztolyt. Mondanom sem kell, én voltam a szerencsétlenebbik végén. Egy elkeseredett próbálkozást azért tettem a fickó megölésére, de esélyem sem volt: amint megmozdult a kezem, meghúzta a ravaszt.

 Háttal csapódtam a földre, pont úgy, hogy a konyha plafonjára ragasztott neon belevilágítson a képembe, de ez már nem zavart különösebben. A szememre ereszkedő feketeség mérsékelte a vakító fényt. A járólapok az első pár másodpercben annyira hidegnek tűntek, hogy szinte égettek, ám a mellkasomból szökőkút módjára feltörő vér melegsége hamar orvosolta ezt a problémát. Mondják, hogy, közvetlen mielőtt meghalna, az ember előtt lepereg az egész élete. Lófaszt! Én csak azt a két órával ezelőtt lezajlott beszélgetést láttam, ami elindította az események végzetes láncolatát.

- Meg kell szerezned nekem, Borislav! Érzem, tudom, hogy szükségem van rá - mondta Malvin Kesser, a nagyapám, miközben nyugtalan léptekkel járkált harmadik emeleti, stílusos tölgyfabútorokkal berendezett irodájában.

- Nem lesz gond, uram - próbáltam megnyugtatni, kevés sikerrel.

- Remélem is - morogta, majd megállt a hatalmas íróasztala mögött tartott mellszobor előtt. Az alkotás Julius Caesart, nagyapám példaképét, ábrázolta, a holoképek alapján rendkívül pontosan. Talapzatába a legendássá vált szállóigét vésték: „Alea iacta est. A kocka el van vetve.”

 Malvin pár pillanatig még tanulmányozta a művet, majd körbefordult, és tekintete végigsuhant a falakon függő eredeti Munkácsy képeken, végül pedig megállapodott rajtam. A szarukeretes szemüveg mögül rám meredő világosbarna szemek mindig is a frászt hozták rám, bár ezzel a reakcióval kisebbségben voltam, ami nem is csoda. A legtöbb ember Malvin Kesserben Malvin Kessert látta, a tehetős, kifinomult ízlésű horvát könyvelőt, aki két éve megunta a Balkán világát, és inkább Budapestre költözött egész családjával.

 Én ellenben Malvin Kesserben Malvin Kessert láttam, a Kesser család legrátermettebb vezérét, aki egyszerű utcaseprőből egészen az alvilág legfelsőbb köreiig küzdötte fel magát, három év alatt, és aki ellenségei elől kénytelen volt Budapestre menekülni. Ott voltam, amikor agyonlőtt három megbilincselt nőt. Akkor is, amikor egyetlen zsebkéssel vágta ki legnagyobb riválisa lépét és máját. Mögötte álltam, amikor felgyújtott egy óvodát egyetlen ember miatt, és az emlékek örökre bevésődtek az elmémbe. Úgy éreztem, minden jogom megvan ahhoz, hogy kellemetlenül érezzem magamat, ha rám emeli azokat a sokat látott szemeit.

- Tudod, Borislav, tíz unokám közül egyedül kettő az, akiből kinézem, hogy még viszi valamire az életben. Te nem vagy köztük. Viszont azt el kell ismerjem, hogy jó csapatot alkotunk. Én megmondom, mit csinálj, te meg elintézed. Gond nélkül. Mint múlt héten azt az Igor gyereket, meg a húsz állig felfegyverzett barátját. Egy karcolás sem esett rajtad, pedig még a rohadt ruszki hajóját is a levegőbe röpítetted. De most nem ez a lényeg! - Legyintett kezével, mintha füstöt próbálna széthajtani. - Hanem az, Borislav, hogy én egyszer meghalok. Azt, hogy a Goldbergek tesznek múlt időbe egy golyóval, vagy az asszony a folytonos sipítozásával, azt nem tudom, de valamelyik be fog következni. És akkor minden felelősség rád hárul. Immár nem lesz ott senki, hogy megmondja, kinek a fejét verd a falba. Mi következik ebből?

- Az, hogy önállóan kell majd mindenről döntenem? - kockáztattam meg egy óvatos tippet.

- Dehogy! Az, hogy húsz napon belül elbaszod az életedet! De nehogy azt hidd, hogy lemondtam rólad, megpróbálom megnövelni a túlélési esélyeidet. Tekintsd ezt a megbízást egyfajta felkészülésnek az önálló létre! Most az a feladatod, hogy higgadtan tárgyalj Hao Singgel az ügyről, ne kezdj balhézni, mint egy koszos punk! Ne feledd, hogy ilyen időpontban már csak ő van nyitva azok közül, akik árulnak ilyet. Ha elszúrod, nem lesz se alternatíva, se kibúvó. Tehát nagyon fontos, hogy ne veszítsd el azt a kibaszott fejedet! Tudom, hogy kissé hirtelen haragú vagy, de ezúttal uralkodj magadon! Még egyszer mondom: hidegvér. Ez a legfontosabb.

- Ugyan már, uram! - fakadtam ki, kezeimet széttárva. - Szerintem egy kissé túlreagálja a dolgot. Mégis mekkora balhé lehet abból, ha vásárolni szeretnék egy üveg málnaszörpöt?!