Mennyi ideje is? Hát... nem tudom. Nagyon régóta minden nap eljöttem ehhez a barlanghoz. Legalább fél éve történt, hogy először jöttem ide... Igen, mióta nincsenek barátaim, mindig ide jövök...-gondolta magában Kuno-Ka, majd leült a barlang bejáratához.     Pá perc mulva aztán felállt, és hirtelen felindulásból bement a barlangba. Egyre csak mélyebbre és mélyebbre merészkedett. Ahogy a sötétben tapogatódzott, hirtelen beomlott a lába alatt a talaj. Nagy nehezen feltápászkodott a fiú a földről. Szemét zavarta a fény, mely ahogy leesett kigyúlt, mintegy varázsszóra. Megszokva a világitást körbenézett. Tekintete nem talált fölfelé vezető kijáratot. Már épp arra gondolt föl mászik valahogy vissza, mikor hirtelen egy hang szólalt meg a fejében: "Menj előre az úton!" Kuno-ka gondolkodás nélkül elindult az úton a sejtelmes hangot követve. Végül aztán egy szivárvány színben pompázó szoborhoz ért. A szobor egy lányt ábrázolt. A lány a kezében egy üveggömböt tartott. "Érint meg" Hallotta a fiú a hangot és megérintette a sóbálvánnyá vált lányt. A világ hirtelen forogni kezdett körülötte, majd hirtelen egy másik helyen kötött ki. Ez a világ annyira különbözött az övétől, hogy hirtelen azt hitte egy másik univerzumban járt. Fölkelve a földröl nagyot sóhajtott. Maga körül elnézve hatalmas vérengzés lehetett nemrégiben ezen a helyen. Hullák feküdtek szanaszét amerre a szem ellátott. Elindulva be-be nézett minden házba hátha talál bennük élőket, de minden alkalommal csalódnia kellett. Néhány hulla még hörgött, de mire a fiú odaért hozzájuk már ők is halottak voltak. Az utolsó házhoz érve aztán egy furcsa hang csapta meg a fiú fülét. Halk sírdogálás hangja volt ez. A fiú nagyot nyelt, majd benyitott. Az a lány sírt ott keserűségében, akit a szobor ábrázolt. Az meghallva az ajtó nyikorgását felkapta a fejét. Sárgásbarna szemei a fiút vizslatták, majd megszólalt:

 - Te nem ő vagy. - állapította meg szomorúan. - Pedig annyira hasonlítasz rá. De ő már nem jön vissza igaz? Hiába ígérte meg, hogy visszatér, már nem jön vissza, igaz? - Szavait nem a fiúnak szánta, hanem csakis magának. Mintha közben azt bizonygatná: De igenis visszajön. Vissza kell jöjjön. Kuno-ka odasétált a lányhoz. Ő se tudta honnan, de érezte ezt a lányt ismeri, szereti, akarja.

 - Féltél igaz? De semmi baj, Mei-chi, mostmár itt vagyok. Megváltoztam, de itt vagyok. - Mondta akaratlanul is a fiú. Emlékezett olyan dolgokra amiket nem is ő tett. Egy ígéretre a lánynak, arra hogy harcolt a népe védelmének érdekében, majd arra, hogy halt meg a harcmezőn ő is úgy, mint sok társa.

 - Kuno-ka? Ő halott, te nem lehetsz ő. - Nevetett könnyeivel viszakozva a lány. - Hazug vagy te is. Minden férfi hazug.

 - Milyen igaz, édesem. - Hallottak, mindketten a hátuk mögül egy rémisztő hangot. Hátra fordulva egy boszorkányt láttak ott. - Tudod, mit? Rögtön végzünk is vele. - Csiripelte, s átváltoztatta a fiút egy ököl méretű üveggyöngyé. - De tudod ő nem volt hazug fiú. Ő igazat beszélt.

 A lány az üveggyöngy után nyúlva zokogott, mert most már ő is felismerte: A fiú tényleg Kuno-ka volt. Épp vette föl a gyöngyöt tenyerében kitartva mikor érezte lábai kezdenek megkeményedni, akár valami kő.

 - Hopp, téged is meg kell ölnöm. Szép kis szobor lesz belőletek nem gondolod?

 A lánynak nem volt már ideje válaszra,mert mire a boszorkány végig mondta a mondatát, ő már teljesen kővé dermedt.

       A fiú hirtelen visszatért a barlangba. Úgy érezte, mintha egy álomból kelt volna föl. A szoborhoz lépett ismét, majd csodát várva megcsókolta a lány ajkait. A hideg kő pedig a csókra reagálva egyre csak engedett. Végül már a fiú érezte a lány testének melegét, szíve dobogását. Ekkor az kinyitotta szemét.

 - Hát tényleg visszatértél. - mondta hálásan mosolyogva. Majd a fiú a hátán hordozva a lányt kimászott a barlangból. Nem értette ugyan hogyan, de örült, hogy visszakapta a kedvesét. Nem örültek volna ennyire talán mindketten ha tudják: A szobor a jövöt mutatta nem a múltat, s mi a múltban volt a jövöjé lesz egynapon...