Egy árnyékos éjszakán lopva letekint reám. Fénytelen, sivár, álmatlan éjszakán eljött hát újra az életembe vág. Láttam a szemét, hogy hogyan figyel rám, álmom úgy derengett, mint alkony óráján. Rettegve féltem, az álom elvisz innen. Halk zene szól.
Látomás, képzett úszott át hozzám, fény siklott végig a kabát ujján.Arca sötét volt, nem láttam semmit. Fénysugár táncot jár…
Leborultam a földre, vér eresztett hol kezem ért, vágyódva csókja után… Eldőltem, mint egy hamuszürke zsák. Lengett a falevél s az ág.
Csendben ült le mellém, zongoraszó… Képzelet játszott, vagy ez a való? Láttam, láttam, jól láttam én! Hogy zuhan földre a fekete fény! Csend szava zúg.. Cseppen, csurran, messze száll egy madár. Bagoly az ágon gubbasztva szól: - Elvisz téged is a fekete hó! – Az ág rebben, az ág rebben, reccsenve tör..
Sikoltja, sikolya zengve kiált, ez az érzés vak rémületbe zárt. Rettegve néztem a fekete éjszakát, rettegve nézte az árny. Lába koppant az éjjen át, csak egy kis mozdulatra várt. Könnyezett az ég, hullt a zápor. Lelke megroppant, kezem süvítve koppant. Fekete fény…
Dobban, dobban, elszáll lassan az élet. Még látom az arcát, hogyan sír, titkolja vágyát. Csontos keze előre nyúl, feje fölém hajol. Torz mosoly ül arcán, végig simít állán.Csillan a fény előbuggyanó vállán.
Tüdőm szűkült, vért köhögtem. Mosolyogva felhörögtem.Sípolt a tüdőm, fénylett a fal. Álmomba is belekavar. Fázok, ázok, mászok. Az árny megérint, lassulva vérzik. Hajol, törik a fény, fogsora ugyan ép és fehér, de ijesztő vigyor torzítja állát. Felhúzza ajkát, szeme őrült fényben ég. Érzem lassan, eljön a vég. Az egész testem bele remeg. Sötétedik a világ, kúszik a lég, látom, a ruhája csücske kék. Hallom a távolból, ahogy csikorog a fék. Milyen lassan kúszik az árnyék…
Láttam a távolt, hogy remeg az ég. Milyen gyorsan illan el a lét…
Éreztem hideg lélegzetét, tudtam hogy ez lesz hát a vég. Megfogtam hát hideg kezét. A lény megrezzent, de nem engedett. Táncolt a kép. Elsötétedett a világ, s olykor kitisztult. Óh, gyötrelmes lét…
Lelkem megremegett, testem elernyedt, vártam a csókot vártam a kéjt.Az árny rám borult, nézte szemem, ajka kinyílt… Átölelte nyakam, s megtartotta fejem, úgy lüktetett az erem. Megnyalta ajkát, megfogtam karját. Hallottam rekedt hangját. Csendben suttogta a szavakat: - Sajnálom, hogy hagytalak eddig szenvedni. – Éjfekete szeme magába zárt, és még mindig csak várt. Hát nem érezte vágyam szagát. Hangom remegett, ahogy ezeket mondtam: - Nem számít, most itt vagy. Segíts hát. – Szeme vérszomjnak tanúja volt, belőlem minden kétséget kiolt. Arcával közelebb hajolt a számhoz, nyakamat előre toltam, vér bugyogott a számból, olyan színű volt, akár a bor. Megnyalta ajkam, azt akarta, hogy akarjam. Rajongva nézett a fekete árny, azt suttogta: - Nagyon kár..” Ajkamba harapott, ízlelgette a vért. Megtalálta a nyakamon az ért. Simogatta, hogy nyugodjak, s ajkamra tette ujját, hogy semmit se mondjak. Éreztem, jó lesz, ahová tartok….
Egy árnyékos éjszakán lopva letekint reám. Fénytelen, sivár, álmatlan éjszakán eljött hát újra az életembe vág. Láttam a szemét, hogy hogyan figyel rám, álmom úgy derengett, mint alkony óráján. Rettegve féltem, az álom elvisz innen. Halk zene szól.
E pillanat egy örökkévalóságnak tűnt, érzékeltem, ahogy bőröm lassan kihűlt. Testem remegett, ajkam szótlanul hebegett. Akkor az árny előre lendült, ajka ajkamra forrt, bent akadt a levegő. Hirtelen égett a testem, megérintett a halvány szellő. Csókja volt a halál, a vér hörgött a torkomban, kezem megremegett, elkapta karomat az Árny. A földhöz szorított, vadul zihált. Az-az eszeveszett csillogás..
Fáradt testem földbe lelkem az égbe vágy. Szemem kidülledt, fuldokolni kezdtem, s oly gyorsan véreztem. Nyakamon az ér kidülledt, vonaglott a testem, az árny nyugtatón az ujját az eremre tette. Simogatta fel-le, közben vad csókot várt. Levegőért kapkodtam, de tüdőm összeroppant, innen már nincs kiút. Éreztem nyelvét a számban, majd szippantva a lelkem mosolyogva nézte a szemem. Elsötétedett a világ, kihűlt a táj, álmomban jártam itt már…
AJÁNLOM AZ OLDALT
