Writers egy kisvároska volt valahol, Amerika kellős közepén, s ebben a kisvárosban élte mindennapjait az utóbbi 5 évben Lily Ambson. Writers lakói nagyon szerették a lányt. Annyira, hogy bármit megtettek volna a lérte, s ezt maga Lily is tudta. Lily nagyon szeretett itt élni egyrészt, mert őt is szerették, másrészt mert sokminden kötötte ide.

Most épp az iskolába tartott, mivel ma volt a tanítás első napja, amit már alig várt, mivel rég nem látta a barátait, ismerőseit, akik már hiányoztak neki.

Útközben azon gondolkodott, hogy mi történhetett a többiekkel a nyáron, és ha majd azt kérdezik vele mi történt, mit felel a kérdésre. Mire elgondolkodhatott volna a válaszon, addigra  megérkezett az iskolához, ahol a barátai már messziről integettek neki.

 - Sziasztok! – köszönt nekik Lily.

 - Szia! – köszönt egy feltűnően magas, sportos alkatú srác - Hogy telt a nyár?

 - Ööö, hát köszönöm a kérdésedet elég gyorsan, és neked hogy telt Dave? - Kontrázott vissza lány, mivel érezte a feltett kérdés hangsúlyában a gúnyt, amit nem értett, hisz Dave nem szokott vele ilyen lenni.

- Nekem jól telt a szünet – Szólt közbe egy hosszú, szökésbarna hajú lány, majd mosolyogva Lilyre nézett.

- És merre voltál Rose? – kérdezte Lily

- Nálatok nap, mint nap. –Felelte a lány, majd összenéztek Lilyvel, s nem bírták megállni, hogy ne eresszenek el egy mosolyt, aminek láttán végül Dave is jókedvre derült, majd így szólt:

- Jaj lányok, mi lenne velem nélkületek?

- Elvesznél a nagyvilágban! – Felelte egyszerre a két lány.

Annyira belefeledkeztek a társalgásba, hogy közben csengettek, s már rég órán kellett volna, hogy legyenek, erre az épp arra haladó tanárnő figyelmeztette is őket kissé erélyes modorban.

- Elnézést, hogy megzavarom a kedélyes társalgást Ms Ambson, de immáron tizenöt perce órán kellene, hogy üljenek, ezért a többiekkel együtt, kérem fáradjanak az igazgatóiba!

- De a többiek csak engem vártak tanárnő, semmi közük a dologhoz és amúgy is én tartottam szóval őket, nem tehetnek semmiről.

- Akkor csak ön menjen az igazgatóiba, a többiek pedig az osztályfőnöknél legyenek szívesek jelentkezni.

- Értettük tanárnő! - felelték a gyerekek egyszerre.

Míg a többiek az órára ballagtak Lily magányosan rótta útját az igazgatói felé, mindeközben pedig annyira gondolkodott, hogy amikor az ajtóhoz érkezett, összeütközött egy sráccal, aminek köszönhetően elég szépet esett volna hátra, ha a fiú el nem kapja még idejében.

Ettől a lány annyira zavarba jött, hogy fülig elpirult és egy szó sem jött ki a torkán, így a megmentő szólalt meg előbb:

- Szia! Ne haragudj nem figyeltem oda. Jól vagy? – kérdezte a srác aggódva.

- Igen, köszönöm - felelte Lily kicsit megszeppenve, majd folytatta. - Semmi baj, én kérek elnézést, kissé elgondolkodtam és nem figyeltem az orrom elé.

- Ez nem igaz – mondta és közben mélyen Lily szemébe nézett, s halkan hozzá tette - Annyira siettem az igazgatóiba, hogy nem figyeltem. Egyébként Peter vagyok. – Mutatkozott be a fiú.

- Én pedig Lily - mondta nevetve a lány.

- Bocsánat, de az igazgatónő már vár, mivel ma lesz itt az első napom és gondolom közölni szeretne néhány dolgot…

- Én is épp hozzá megyek. - Hangzott a felelet.

- Tessék, fáradj be! – Engedte előre a lányt Peter

- Köszönöm – felelte Lily.

 Mire beértek, már idegesen várta őket az igazgatónő. Mikor látta belépni a két fiatalt, felnézett gondolataiból.

- Merre voltatok? – Kérdezte felháborodva a tanárnő, mert időközben ő is megérkezett.- Már a szülőket hívni akartam, hogy eltüntetek és biztos lógtok.

- Én sose tennék ilyet tanárnő, hisz annyi mindent köszönhetek az iskolának. - 

Lily irónikus megjegyzésére Peter elmosolyodott.

- Elnézést, nem akarok beleszólni a dolgokba, de Lily csak nekem segített, mert neki mentem itt az ajtó előtt – Szólalt meg váratlanul a fiú.

- Nos, értem  – mondta az igazgatónő. –  Fáradjatok be az irodába.- invitálta a diákokat a szemben lévő ajtó felé.

A két fiatal egymásra nézett, majd szótlanul követték a tanárt és az igazgatót, míg mindeközben Lily azon törte a fejét, hogy mit vétett, mi lehet az oka, amiért hívatta az igazgatónő.

- Nos Peter, mivel neked ma van az első napod itt az iskolában arra gondoltam, el kell egy kis segítség a tájékozódásban, és ezért hívattam ide Lilyt, hogy a segítségedre legyen. Boldogan látom, hogy már ismeritek egymást. Most pedig menjetek! Sok dolgom van még!

A két diák elhagyta az igazgatói irodát, de az ajtótól nem messze megálltak.

- Kérlek - Nézett egymásra egyszerre a két fiatal.

Egy kis szünet állt be, Peter elmosolyodott.

- Mond nyugodtan!

- Szerintem ideje lenne elindulni az órára, mielőtt leszid minket Mrs. Tanchov. - Felelte pironkodva a lány.

- Rendben,  akkor mutasd az utat, mivel nem tudom merre kell menni.

- Tényleg – Lily arca bíborszínt öltött.

Némán ballagtak végig a néptelen folyosókon. Hosszú perceknek tűnt, mire megérkeztek az osztályteremhez. Az ajtó előtt megálltak, egymásra néztek, majd Peter kopogott.

- Tessék, gyertek be! – hangzott egy igen lágy, de határozott hang.

Mikor Lily és Peter beléptek a terembe minden szem a fiún akadt meg. A lányok rögtön susmorogni kezdtek, míg a fiúk csak egy mosolyt erőltettek magukra.

- Nos, amint azt az elmúlt héten említettem új osztálytársatok lesz, és a héten csatlakozik hozzátok. Kérlek, mutatkozz be a többieknek.

- Peter Mc’Dowell vagyok, most költöztünk a városba, remélem hamar barátokra lelek és nem… –  Leszegte a fejét, gyorsan befejezte a mondatot.

- Mi történt miért hallgattál el? – tette fel a kérdést a tanár.

- Semmi sem történt – felelte a fiú – csak nem szeretném, ha a többiek sok mindent megtudnának rólam, majd az idő elteltével, ha megismerkedem velük, és ha úgy érzem, bízhatok bennük, akkor majd mesélek többet is magamról.

- Értem Peter – hangzott Mrs. Buck válasza, majd hozzá tette:

- Melyik városból költöztetek ide?

- Blacktownből

Erre Lily senkivel és semmivel nem törődve felállt és kirohant a teremből. Rohant végig ameddig csak bírt, végül az iskolaudvar hátsó részében az erdő mellett megállt, és vett egy nagy levegőt hátha megnyugszik, de nem használt semmit a dolog, végül csak hosszú ideig nézett maga elé mindaddig, míg egy kéz súlyát nem érezte vállán. Amikor hátrafordult nem mert hinni a szemének. Peter állt vele szemben, aki fülig piros volt és ziláltnak tűnt. Minden bizonnyal követte a lányt. Megértően nézett a lányra majd letörölte a lány könnyeit az arcáról és így szólt:

- Mi történt? – kérdezte aggódva Peter

- Semmi sem történt! - hangzott a válasz.

- Ne hazudj! Észreveszem azt, ha valaki hazudik. Látom hogy bánt valami. Mondd el mi a baj hadd, segítsek! - Kérlelte a lányt.

- Már mondtam az előbb, hogy semmi baj! Kérlek, hagyj magamra! – Épp indult volna, amikor Peter erősen megfogta a kezét, s így szólt:

- Elég legyen, addig úgyse engedlek el, míg el nem mondod, hogy mi bánt! Tudom, most azt gondolod, hogy én ma jöttem az iskolába és, hogy nem mondhatsz nekem semmit de, ez nem így van! Szóval kivele mi a baj?

- Én is abból a városból költöztem ide immáron ötödik éve, és azért rohantam ki, mert a város nevének hallatán minden régi rossz emlékem feltört, ami miatt ideköltöztem.

- De mi lehet ilyen? – kérdezte Peter.

- Ne haragudj, de ezt nem veled fogom megosztani, mikor pont arról a helyről jöttél, ami miatt én… – s elharapta a mondat végét.

Észre vette, hogy erre a válaszára Peter sem tud reagálni, vagy ha igen most épp azon gondolkodik, hogy mit mondjon, Lily megragadta az alkalmat, hogy elmehessen.

Nem tudta merre menjen, de nem akarta látni Petert, ugyanakkor valahol legbelül tudta, hogy ha nem is akar vele lenni, mégis vele kell lennie nap-mint nap, hiszen az osztályfőnök és az igazgató is megkérte segítsen a fiún és őket csak nem hagyhatja cserben.

Amint Peter észrevette, hogy Lily már nincs mellette aggódni kezdett, több okból is. Nem tudta mit tegyen, az esze azt mondta, menjen a tanárihoz és beszéljen egy tanárral, ösztönei pedig azt súgták, keresse meg a lányt.

Peter végül is a lány keresésére indult, nem tudta merre megy és azt, sem hogy jól cselekszik e, de azt tudta addig nem lesz nyugta, míg meg nem leli Lilyt.

A fiú már hosszú ideje óta bolyongott az iskola területén bejárta az egész épületet és az udvart is, mindent megnézett, amit lehetett egy helyet kivéve: az erdőt, amit az iskola a várostól kapott az ötszáz éves fennállásának évfordulójára.

Elindult az erdő irányába, valami azt súgta neki, ott leli meg a lányt. Nem tévedett, már messziről látta őt. Egy öreg tölgyfának dőlt és csak nézett maga elé. A fiú számára ez szívszorító látványt nyújtott. Amikor odaért a lányhoz az felnézett rá majd így szólt:

- Kérlek ne haragudj a viselkedésemért, tudom nincs rá kifogásom.

- Szerintem a legjobb az lenne, ha haza kéretszkednél és otthon átgondolnád a dolgokat, attól meg is nyugszol, és tisztábban látsz mindent. Most pedig elkísérlek a tanárnőhöz és azt mondjuk neki, hogy rosszul érzed magad és kikísértelek a levegőre. Rendben?

- Rendben, és köszönöm.

- De azt tudnod kell, ezt nem fogom annyiban hagyni!

A lány nem ellenkezett, felállt és elindult. Peter követte a lányt. Végig kullogtak az iskolaudvaron, fel az emeletre majd végül a lány kopogott és szerencséjükre az osztályfőnök lépett ki, aki igy szólt:

- Merre voltatok? – Nagyon aggódott, hallatszott a hangján, ami kicsit megremegett.

Lily a tanárnőre nézett, szerette volna az igazat megmondani, amit talán Peter megsejthetett, mert Lilyt megelőzve így szólt:

- Lily azért rohant ki óráról, mert rosszul érezte magát én pedig utána mentem, mert aggódtam, érte és mert... – itt a fiú elhallgatgott

- Értem, a legjobb az lesz, ha Peter hazakísér.

- Rendben – felelte Lily – akor mi indulnánk is.

Miután leértek az iskola elé Lily Peter felé fordult.

- Te a város melyik részén is laksz?

- A Black Rose Road 17.

- Nem lehet igaz, hisz az tőlünk két házzal lentebb van. – suttogta a lány halkan, de a fiú meghallotta.

- De hisz ez remek, mert akkor minden nap együtt jöhetünk és mehetünk.

Erre Lily nem tudott mit felelni, már a gondolattól is rosszul lett, ha arra gondolt a fiúnak igaza van.

Ezután némán elindult, s a fiú követte. Peter útközben próbált beszélgetést kezdeményezni, barátkozni a lánnyal, de mindhiába mert Lily vagy elfordította fejét, ha Peter megszólalt, vagy úgy tett, mint akit nem érdekel. Amikor Lilyék háza elé értek a fiú elbúcsúzott és megvárta, míg a lány belép az ajtón majd ő is haza indult.

   Peter otthon nem tudta mitévő legyen annyira, aggasztotta a lány sorsa, végül mikor a szülei hazaértek akkor lement hozzájuk és üdvözölte őket. Az édesanyja észrevette, hogy valami bántja a fiát, és ez nem hagyta nyugodni ezért rákérdezett.

- Min gondolkodsz? Nem szoktál ilyen mélabús lenni kisfiam.